Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - Kalász Márton versei
a a a a KALÁSZ MÁRTON Itt vakond „csak álmaink nem lettek megalázva" (Zbigniew Herbert) Bármelyik mechanizmuson (s nem úgy fordult elő) - egyszer, hogy két hang éjszaka vakondként keres s harmadik váratlan alátüsszent a beszédnek. Zmn IVohle - majd az egyetemes csavarban: Bocsánat. Csönd egyfelől, tömör hósávon át, a távoli újabb hang, feddés nélkül, csak dünnyög: Innen kis időre kilépjünk? A másik két, mondjuk így: pontocska fázik, alhatnék ettől reggelik - reméljünk, fejszámoljunk, üljünk hang nélkül mondatainkat. S végül ébren, a fényre kilépve - friss vakondtúrás tér fölé emelve. Én, aki úgy szoktam kezdeni, „itt vakond, itt vakond, jól hallasz?”, s az érti, ha épp fantáziálunk, radar e tűrést (túrást) már be se mérte, a szúró-vas úton - vagy nem. Bíztunk, a súgáson mulató, sávot faló gyógylény érzék- és jelrendszere a naphimnusz nyelvezetét nem érti, gyökéren rág, elalszik múló metaforákon. „Makacs nép, minek megint most fényre nyomulni? Álmatlan őrültek.” Beleritkult majd mindegyik - bársonyos nemzedék. Olvastak rég a holtak gondolatainkban félő, ma nemigen? „Nincsen védett világ”, írtunk; Vermeert is nem a földön - e falon túl hangzó zaj, örök csatanóta, cserte, fogcsikorgatás, verés gyötörte- s amit abból a világból kihallott. De, látjuk itt is, a Zeneóra közben makulátlan, s a terhét hordozó ifjú nő édeni nyugalommal olvassa levelét tovább. S ma közeli kikötőnkben csikorgó, behavazódó hajók ugyan kit zavarnának; a belőlük kivámolt javak még még hogy létünket megkerülve vénségbe varázsolnak, hívek tűntünkre várakoznak másutt, mással. Erről, ha élő, szóljon. De hát a holtnak lehet árulkodó szem-mozdulata. Tűnnék csak át éjjel mozdulatunkon. Ugyan olvas is. Édesem jól hiszi, azért aludt nyugtalanul, 11 Delft
