Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Alföldy Jenő: Betyár előtt könyörgő katona; Egy 1840-ből aló pásztorükrösre
katona” szereposztása gyökeresen megváltozott a forradalomban, illetve szabadságharcban: ekkor már a betyár is katona. Ennek köszönhető részben, hogy a betyár mint társadalmi tényező valóságos „karriert” futott be a hazai műveltségben mintegy másfélszáz év alatt.6 Csanádi sajátos értelmezése szerint protestáns vallása is motiválja az idegenszerű hatalmasokkal dacoló pásztort: „Szentegyházba, látni képet, / juhász, kanász ritkán téved. / Nem ért szót a szentekkel sem: / dikcióznak deák nyelven.” A magyar parasztság aló. század óta megoszlik vallása szerint, de a protestánsok - főleg a reformátusok - hosszú ideig még nagyobb elnyomást szenvedtek a Habsburg-uralom miatt, mint katolikus osztályosaik. Az istentiszteleteken legalább érthető magyar nyelven szóltak hívekhez a prédikátorok, míg a katolikus templomokban „deákul”, azaz latinul miséztek. Ám a szabad pásztor világképe még 1840 táján (sőt, Móricz Barbárokjára tekintve még jóval később is) inkább emlékeztet a honfoglaláskori pogány magyarokéra, mint bármely keresztény egyház híveiére. A pásztorember idegenkedik mindentől, ami a nadrágos-csuhás urakra és szolgáikra emlékezteti. Méltán érezheti a pásztortükrös alkotója, hogy a szegénység, a törvényen kívüliség, a maga módján értelmezett magyarság és a lázadás egy tőről fakad. Ezért véli jeles embernek Sobrit, a hét vármegyében elhíresült haramiát. A „Halálfia mind egy szálig - / szolgává de mégse válik” ítélete tisztultabb forradalmi indulatoknak lehet melegágya a negyvenes évtized végére. Pillantás Petőfi betyárjaira Petőfi jakobinus meggyőződése ellenére sem tárta ki szívét a betyárok előtt: Kukorica Jancsi nem csak, hogy nem áll be a zsiványok közé, s nem kér a véren vett aranyakból, még rá is gyújtja kunyhójukat a bűnözőkre. Kétségtelen, a betyár nem azonos a haramiával, zsivánnyal, latorral, de csak az egyéni megítélés dönthette el, ki minek minősül a közbeszédben; a törvény előtt mind bűnözők. És épp az egyéni megítélés a fontos a folklórban: a nép tudja, mi a különbség két elítélt között. A betyárnak erkölcsileg megkülönböztetett helye van a nép tudatában. Petőfi voltaképpen akkor áll egész leikével a betyárok mellett, amikor olyan verseket ír, mint A kutyák dala meg A farkasok dala. Különben a betyárok úgy járnak-kelnek tájverseiben a pusztai csárdákba, mint a mágnások a pesti utcán a kaszinóba: „A tanyákon túl a puszta mélyén / Áll magányos, dőlt kéményü csárda; / látogatják a szomjas betyárok, / Kecskemétre menvén a vásárra.” (Az alföld). A betyárlét kietlen szépsége, szabadsága őt is megragadja egy-egy remek kép erejéig: „Alkonyat felé ha fáradtan elülnek, / A rónára halvány ködök települnek, / S csak félig mutatják / A betyár alakját, / Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... / Háta mögött farkas, feje fölött holló.” (A puszta télen) - de attól távol áll, hogy erkölcsi példaként emlegesse a törvénytelenség lovagjait. Sőt, a Kutyakaparóban őket is az isten háta mögötti, provinciális viszonyok jelképeiként emlegeti szatirikus éllel. A madárijesztő küllemű kocsmárosné „... száját / Szidalomra nyitja, / Hogy a vármegye a betyárokat / Már mind kipusztítja; / Még mikor a világ ezeké volt, / Ha nem csordult, cseppent, / De ezek híjával a kereset / Egészen megcsökkent. A betyárok embertelenül 70
