Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Beney Zsuzsa: Weöres Sándor mitológiája 1.
másik azonban a látottban, a világ számunkra valóságnak érzékelt képeiben áll. Weöres metaforáinak látható pillére a valóságnak egy magában is metaforikus leképzésébe, mintegy a metafora metaforájába mélyed. Éppen azért, mert Weöres mitologémái, ha mély és őszinte létproblémákkal is küzdenek, leginkább az archetipikus szerepek színjátékát idézik elénk. Túlságosan komplexek ahhoz, hogy egyetlen szilárd archetipikus világnézet alapján meghatározhatóak legyenek. 3. Minden mitológia középpontjában az ember, pontosabban az emberi princípium nagy léthelyzetei, változásai állnak: olyan szimbólumokba írott történetek, amelyek az eredet, az átlépés, a visszatérés kérdéseire reflektálnak. Nem az emberen túli, hanem az emberi lét értelmére kérdeznek és szimbólum- rendszerük, amellyel erre válaszolnak, mindig földközelibb, inkább antropo- morf, kevésbé a transzcendencia megsejtésének nagy létállapotai. Éppen emberi, emberies lényegük miatt többet mutatnak meg a szubjektumból élő archetipikus világból, mintegy a szubjektum megélésén keresztül alakítják ki azt a világképet, mely aztán önmaga fölé emelkedve a szubjektumot is magába zárja. Szimbólumrendszere tehát átélt, nagy általánosítással azt is mondhatjuk, hogy a szubjektum titokzatosságának árulója, olyan vágyak, átélési formák, kivetített titkok olvashatóak ki belőlük, amelyek másképpen, az én szimbólumrendszerének tudatosabb, személyesebb fokán elrejtettek. Weöres szimbólumrendszere (a világ létállapotának, a megsemmisülésnek ábrázolásában) olyan gyötrelmeket fejez ki, amelyek másképpen, direkt úton kimondhatatlanok lennének. Költői magatartásának jellegét az ebből fakadó végletes pesszimizmus határozza meg. Visszatérő motívumaiban, például az áldozat-feláldoztatás, a világ megrontásának, a pusztulásnak ábrázolásában a szadisztikus öngyötrés maximumáig jutnak el. Gondoljunk például a feláldozta tás motívumára az Istar pokoljárásától a Föld meggy átázásán és a Tatavane királynőn, a Minotauroszon át a Medeia kétszeres áldozási jelenetéig, a Föld megrontójának, az Emberfejű istennek árulásától a második önáldozatig. Kétségtelen, hogy az a megváltással adekvát állapot, melyet Weöres más köntösben, a teljesség, a belesimulás formájában fogalmaz meg, eléréséig igényli az önáldozat folyamatát is. Ezekben a versekben azonban mindez olyan sokszoros áttéteken keresztül ábrázolt, olyan meggyőző erővel bizonyítja a pusztítás kiváltotta pusztulás elkerülhetetlenségét, hogy belőlük mindenképpen kiolvasható alkotójuk ijesztően mély elkeseredettsége, a reménytelenség állapotának fokozhatatlansága. Bizonyos, hogy ennek az állapotnak kiváltásában nagy szerepe van megírásuk idejében politikai, szociológiai mélypont jellegének, végzetes keserűségüket, mely teljes ellentétben áll a direkt úton megfogalmazott ideológiával, mégsem tudjuk teljesen ennek számlájára írni. E mitológia tartalmi elemei, a feláldoztatás-megváltás, a pusztulás-feltámadás, vagy a teljes pusztulás tragédiájának szüzséjével teljesen koherensek - a képek jellege, naturalizmusa azonban az én önpusztításának bevonásával ádép a teljes szubjektivitás, a befelé fordulás kilátástalanságának barlangrendszerébe. Maga Weöres írja, hogy „a művészetnek, az eszmének nem egy, hanem négy régiója van, s a közvetlenül tapasztalati ebből csak egy, a legalsó. Építsük meg élményeinkből a többi három régiót is: a szenvedélyesen démonit, a fel- dolgozóan gondolatit, s a csaknem megfoghatatlanul repülő szellemi-intuitívet. ” 62