Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - Pelle János: Afganisztán és Magyarország
meggyőzően csoportosítva megválaszolni. Ez a tény azonban nem ment fel bennünket a kötelesség alól, hogy legalább feltegyük őket, magyarul is, ha már egyszer fegyveres erőinkkel részt veszünk az ottani helyzet stabilizálásában. 1. Mi az oka annak, hogy Afganisztánban, mely nagyhatalmak érdekkörébe kerülve is megőrizte függetlenségét a század folyamán, annyira ingatag maradt a központi kormányzás? Adalékként e kérdéshez elég, ha csak utalunk rá: 1919 januárjában meggyilkolták Habibullah királyt. 1929 májusában az ország modernizációjával kísérletező fia, Amanullah hatalmát döntötte meg egy tadzsik lázadás. A király olaszországi emigrációba kényszerült. Utódja, II. Habibullah csak néhány kaotikus hónapig uralkodik, még ez év októberében meggyilkoltatta a hatalmat megkaparintó tábornok, Nadir sah. Őt 1933-ban ölte meg egy egyetemista. Fia, Zahir sah követte a trónon. A harmincas, negyvenes években újabb sikertelen modernizációs kísérlet zajlott, melyet a király nagybátyja, aki egyben miniszterelnök, Mahmud Khan irányított. 1953-ban a király Mohamed Daud herceget nevezte ki miniszterelnökké, aki a Szovjetunió támogatásával igyekezett korszerűsíteni az elmaradt országot. Daud 1973. július 17-én megdöntötte a királyságot és kikiáltotta a köztársaságot, Zahir király is Olaszországba emigrált. Daud a hetvenes évek második felében már lazítani igyekezett a Szovjetunióhoz fűződő, túlzottan szoros kapcsolatain. Ekkor katonatisztek kommunista puccsot hajtottak végre: 1978. április 27-én több száz embert géppuskáztak le Kabulban, köztük a miniszterelnököt, a gyermekeivel együtt. Ennyi volt az afganisztáni háború „békés” előzménye. Megjegyzendő, hogy hasonló instabilitás, véres puccsok sorozata jellemzi Irak huszadik századi történelmét is. 2. Mit keres a magyar haderő egy ilyen, néprajzilag áttekinthetetlenül tarka, egymással rivalizáló törzsek által lakott, veszélyes országban? Lehet, hogy ezt a kérdést elsőnek kellett volna feltenni, hiszen a hazai politikai pártok kizárólag ebből a szempontból közelítenek a problémához, ami választási érdekeik szempontjából érthető, de nem alkalmas a problémakomplexum egészének elemzésére. Külön kell választani a magyar szerepvállalás politikai legitimációját (a parlamenti képviselők kétharmadának felhatalmazását), az egyes katonák részvételének jellegét (a kockázati tényezők ismeretében önként vállalt, szerződéses megbízást) és az egész akció kötődését a világpolitika jelenlegi tendenciáihoz. Ez utóbbira feltétlenül érdemes külön figyelmet fordítani, hiszen a magyar haderő egy nemzetközi kötelék részeként teljesíti feladatát, melyet alapvetően nem a magyar parancsnokok határoznak meg. Nyilvánvaló, hogy katonáinknak mindenképpen azonosulniuk kell a nemzetközi békefenntartó kötelék, tágabb értelemben az ENSZ céljaival, melyek sok tekintetben túlterjednek Afganisztánon, hiszen a New York-ihoz és a madridihoz hasonló borzalmas merényletek „hátországának” felszámolására irányulnak. Ilyen értelemben az afganisztáni békefenntartás, melyben mi is részt veszünk, a fundamentalista iszlám terrorizmus elleni háború része. Tekintettel azonban arra, hogy Magyarországon szerencsére eddig még nem követtek el 50