Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre
volna magáról a végső ítéletet. Immoralitás, elöregedés, önpusztítás, manipuláció mindenütt, minden szinten, a természet kizsarolása a végsőkig. Ilyenekre gondolhatunk. Mi kínálkozik megoldásként, s ha ez így túlzónak is hat, mondjuk: van-e ellenjavaslat? Somogyi Győzőé személyre szabott, egyedi és mégis az, ami a civilizáció történetében mindig vissza-visszatér. Tehát soha nem korszerűtlen. Megtalálni a természetes és transzcendens tényezőket a lét nagy kínálatában. Visszatérni a természeteshez és a szellemihez - ám ugyanakkor okosan használni, sőt alkalmilag még élvezni is mindazt, amit ma a létező civilizációs közeg lehetővé tesz. Ügy élni ebben a vaskorban, hogy szüntelenül emlékezünk a hajdanvolt aranykorra. Úgy élni tehát, hogy létmódunk minden eleme számunkra megfelelő legyen és egyik se mondjon ellent a másiknak. A kereszténység a művészetnek, az állattartó a faluépítőnek, a gondolkodó a társasélet résztvevőjének. „Visszatérés” tehát, nem lihegően korszerű „fejlődéshit”, szüntelen figyelem: mikor ad jelzést a mindennapi létezés a maga szakrális mögötteséről. Ez a világkép és létmód határozza meg Somogyi Győző vélekedését a nemzetről is. Az ember benyomása az, hogy az ő felfogása szerint a természet és Isten közötti emberi világ nem „társadalom”, hanem „közösség”, család és nemzet. Szakrális szereppel bíró közösségi keretek, amelyeknek rendeltetésük van, tehát elszámolni valójuk is. A magyarságról való vélekedései (ahogy a művészetről vagy a „természetes” életvitel módozatairól) hallatlanul plasztikusak és rokonszenvesek. Hogy elfogadhatók-e minden pontjukban, hogy követhe- tők-e, arra természetesen kinek-kinek magának kell válaszolni. Gondolhatunk itt a „kiválasztott népnek” általa javasolt magyarázatára például, vagy a Szent Koronáról vallottakra, arra, amit a művészet kultikus jellegéről mond, vagy arra, hogy miként gondolkodik a társadalom tagolódásáról. Ha túlzás, ha nem, ami az amerikai civilizációnak „szeptember 11”, az nekünk, magyaroknak „december 5.” Abban az értelemben, hogy mindent újra kell gondolnunk, semmi nem azt jelenti, mint akár egy nappal előbb. Ezen a napon az ország lakosságának négyötöde kinyilvánította, hogy nem érzi fontosnak azt a szót, hogy „nemzet”. Nem óhajtja, hogy ez a szó a magyar szókincs része maradjon. Somogyi Győző mondatai ebbe a nyelvi térbe hullanak bele. Remény? Egy véletlen kép. A minap a kőszegi antikvárium kirakatában (rövid ideig) ott díszlett a magyar kultúrtörténet egyik legnagyobb műve, Tóth Béla Magyar anekdotakincse., több mint száz évvel ezelőttről. Minden történelmi tudás foglalata, ami a nemzetre, a nemzeti sorsra és jellemre vonatkozik. Az előszóból íródjék ide át egy kis szakasz, kommentár nélkül: „Tíz évszázad fénye és gyásza, gyásza és fénye csillan meg a föld egyszerű fiának szemében, mikor végignéz a talpa alatt barnálló ugaron. És ahhoz az édes, ahhoz az édes, boldog, nagy érzéshez, hogy ez az övé, csatlakozik egy másik, még édesebb, még boldogabb, még nagyobb: hogy ez a haza.” („Kiválasztott és feladattal ellátott nép vagyunk” Beszélgetések Somogyi Győzővel), Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2004 96
