Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - Bokányi Péter: A mikrotörténelmi nézőpont szerepe Szilágyi István Hollóidő című regényében

A megváltozott kontextus máshogy szituálja a már az első fejezetben megismert szereplők viszonyait a világhoz, körülményekhez. Revekről tehát azok jöttek el, akiket „hívott a történelem”, de a jellemüket meghatározó dolgok re- vekiek maradtak: a béke világát, világszemléletét hozzák magukkal a háború viszonyai közé. A maguk egyszerű, törökre és magyarra, megszállóra és szabadítom osztott, kétpólusú világa is összezavarodik: a várba érve a félni kell a magyaroktól, lévén gyanakvóak és a fiúkat idegenként, gyanúsként kezelik, s sorsközösséget lehet vállalni - akár a várbeliekkel szemben is - a török rabokkal. A fiúk viselkedése harc közben is „békebeli”: a küzdelem során is visszacsengenek számukra Fortuna Illés tanításai - soha nem szabad elfeledni, hogy az ellenség is ember. Sőt, leghősiesebb cselekedetük, az országbíró megmentése is békebeli módon zajlik: Mótus Balázs egy léccel veri szét a törököt a kapitány körül, „csakhogy a jámbor mintha közben arra is ügyelt volna, bennük túl nagy kárt ne tegyen” (526. o.), társa, Garád Jóska pedig muskétáját megfordítva annak tusával küzdött: „békés” viszonyulásaikat meg is bünteti a háború, mindketten elesnek a küzdelem során. Ugyanígy a revekiek másfajta viszonyulásai nyilvánulnak meg a csata után is: a harctéren heverő haldoklóknak segíteni szeretnének, elesett társaiknak pedig keresik holttestét, hogy illő, „békés módon” eltemethessék őket.

A regényt lezáró csatajelenet és az azt követő események mintegy eszenciaként jelenítik meg mindazon ember és ember közti viszonyokat, háborúhoz, békéhez való, egyáltalán a világhoz való viszonyokat, amelyek a regény második egységében folyamatosan konfrontálódnak. A harchoz és a halálhoz való viszony nagyjából három modell alapján írható le: első a főszereplő reveki if- jaké, akik magukkal hozzák a háborúba a békés világ humánumát, ember és ember küzdelmét látják a harcban, s a halál megdöbbentő tényként jelenik meg számukra; a második a végvári katonáé - viszonyulásait a világhoz leginkább Bajna Imre várkapitány képviseli -, aki belefásult már a viszonyokba, az ellenség nem ember számára, hanem elpusztítandó tömeg, a halál pedig hétköznapi tapasztalat és veszély; a harmadik pedig a már az első egység végén is feltűnő hajdúké, akik a minden emberit tagadó kegyetlenség emberei a csata utáni eseményekben is.

E háromfajta viszonyulás leghangsúlyosabban a regényt záró anekdotikus történetben nyilvánul meg, amikor a magyar vezér és a német generális fogadást köt, hogy hány törököt pusztítottak el a harc során. A könnyebb számolás okán - meg azért is, mert a csatát „felügyelő” herceg is szereti a szabályos geometriai formákat - piramisokat építenek az elesett törökök fejéből: egy- egy piramisba háromezer fejnek kell lennie. Hogy a piramisok szabályosak legyenek, a herceg tudós emberei végeznek gyorsszámításokat, hogy az országbíró nyerje a fogadást, idővel magyar halottak feje is a piramisba kerül. Idézi a jelenet Mészöly Miklósnak a Jelentés öt egérről című novellájának „geometriai progresszió” fogalmát: a tömeges pusztulás könnyedén számokká absztrahál- ható, a tiszta matematika elfedi az egyéni tragédiákat. A jelenet - és a regény - végén a deák, Tentás, aki időközben rejtélyes módon az országbíró deákja lett, az utolsó fejet helyezi el a piramis tetején, s mielőtt helyére tenné, „ajkával megérinti a csapzott, szürke hajat, vagy tán alatta a véres homlokot”

71