Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Mórocz Zsolt: Megtartók és fényes árvák
dik pecsétből készült film keltette fel érdeklődését az író iránt. N. Pál tapasztalata sokakra vonatkoztatható: egész nemzedékeket sikerült elidegeníteni önnön világától, annak valódi problémáitól. (Közbevetőleg jegyzem meg: mára nem sokkal jobb a helyzet Móriczcal. Talán némileg „segítene” életműve befogadásán, ha realista regényeit „bennszülöttekről” szóló „parabolákként” olvasnánk. ..) Sánta Ötödik pecsétjének kérdésfelvetése, ami Szókratészig nyúlik vissza - miszerint jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni -, „emészthetőbbnek” bizonyult. Ennek hátterében, valószínűleg morális és lélektani dilemmák szövődnek össze, szinte szétválaszthatatlanul. A Húsz órában leírt társadalmi-emberi konfliktusok olyan sebeket téptek fel, amelyek még nem gyógyultak be ekkor, olyan eseteket elevenítettek fel, amiket mindenki igyekezett elfelejteni. Sánta életművének egyik legfontosabb értékének éppen ezt, az etikai relativizmus csapdájának kikerülését tartja N. Pál József. Tartalmas írásban rehabilitálja Sánta Ferencet egykori, érteden önmagával szemben, sajátjává téve és továbbadva Sánta igazságát, miszerint vannak helyzetek, amikor: „Nem szabad kimondani a reménytelenséget.” N. Pál könyvének alapvető értéke, hogy felvázolja azt a morális teret, ahol éltünk, élünk, amelyben szavaink, tetteink értelmezhetővé válnak. A hazához való kötődés - állapítja meg Görömbei András Csoóri-monográfiája kapcsán - nem provincializmus, hanem olyan emocionális többlet, ami gazdagítja a személyiséget. Azt hiszem, olyan országokban, ahol a szellemi élet normálisan működik, ilyen mondatot senki sem kénytelen papírra vetni. Bármilyen különös, de nálunk némelyek azokat nevezik identitászavarban szenvedőknek, akik egészséges nemzeti tudattal rendelkeznek. A magyarság groteszk, a kádárista propaganda által kialakított önazonosságáról, a legvidámabb barakkról, a gulyáskommunizmusról, a felülről jövő gondoskodásról, a hazug és utólag nosztalgikussá tett - nem önmagától nosztalgikussá váló, hanem a médiumok által azzá változtatott - szlogenjeiről, „a kádári tudat” agresszív újratermeléséről, a tömegkommunikáció ebbéli szerepéről N. Pál írta az egyik legbátrabb, legtartalmasabb elemzést, A „gulyáskommunizmus” múltja és jelene - s ami mögötte van címmel. A kötet - Nagy Lászlótól vett - címe a reménységre és reménytelenségre, a megtartókra és fényes árvákra, a meghasonlás nemzeti idoljaira utal első pillantásra. Többnyire az Ady, Krúdy, József Attila, Sarkadi Imre, Kondor Béla, Hajnóczy Péter, Szilágyi Domokos, Nagy László, Sziveri János típusú ön- égetőket sorolják a fényes árvák közé, néha szembeállítva őket az Arany János, Móricz, Illyés, Borsos Miklós, Kodolányi János, Tamási, László Gyula, Cs. Szabó, Püski Sándor fajta alkotókkal. A hevenyészett, továbbírható leltár jelzi: nem az életmű minőségéről, sokkal inkább a mögötte álló személyiségről, sorsról van tulajdonképpen szó. N. Pál feloldja a látszatellentétet, mikor az élet helyett a műre helyezi a hangsúlyt. Könyvének ötödik, Megtartók -filmen, színpadon című fejezetében Sinkovits Imre mellett helyet kap Latinovits Zoltán, aki halála után sokáig az önpusztító magyar tehetség emblematikus alakjává vált, a falanxba tömörült tehetségtelenek megelégedésére. Mindebből nyilván nem volt nagy merészség levonni a következtetést, miszerint N. Pál számára az életmű, nem pedig a sors határozza meg, ki a meg63
