Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Sarusi Mihály: Jó, hogy benéztél (Lajtabánsági állatmesék)
Meglepi. Másra gondolt? Vagy csak ez a módi? Úgy húsz magyar éve - ha jól emlékszel, a Balkezesbe, mert kifelé tartottatok a Városból - ebbe a csehóba léptél azzal az egy-komáddal, ki a mérnöki külszolgálatból néhány napra hazatért Lajta-széki fatornyos hazájába, édesanyjához. S egy fél napot véled töltött, hogy (ezredszer?) végigvegyétek, mi nem történt veletek az elemi népiskolában, a gimnáziumban, majd a felsőbb tanodákban, a bálákban, a miegyebekben szerte e csonka hazában, Pest-Budán s csonkahazánkon túl a kerek egy világban... Lányokat, persze, hogy elsősorban a leányokat, ments Isten, a menyecskéket illetően! Meg hát kútfúróvá lett cimborád végigjárta a fél világot ivóvíz után kutatva; volt miről regélnie. Némileg bekapva érhettetek a Balkezeshez, mert másképpen nem léptétek volna át a sörhabos - szóval már az illatánál fogvást, nemkülönben hangos gépzenéjétől, éjten-éjjel ordító tévéjétől számotokra egyhúztomban gyanús intézmény - küszöbét. A bárpultok egyikéhez telepedvén folytattátok, ahol abbahagytátok. Ser, mese, jókedv; ifjú férfiak maga bízása... népi demokráciátok csúcspontja táján (valamikor a nyolcvanas évek legelején). Hogy történjék bármi, az élet csudaszép, csuda jó! Ha ezer fogdmeg kerülget, akkor is. Csak járj túl az eszükön. Nem mintha lett volna mit rejtegetnetek, de azért valóban túl hangosra sikeredhetett társalkodásotok. Ennyi nyíltan vállalt életöröm, hangos fölszaba- dultság hogyne lett volna gyanús e fülelőknek! Ráadásul téged ismertek csak, ivócimborádat még nem látták. Látták, de azóta valahogy úgy megemberesedett, hogy a harmad-unokatestvére sem ismerte volna föl; a húsz évvel ezelőtti diáktárs babája sem, aki pedig azóta is őt emlegeti. Honnan tudta volna ügyeletese - a titkos politikai rendér rohamcsapat ezen a szent napon ebbe a csapszékbe rendelt fülelője -, hogy bakot lő? Téved, amikor valami gyanús, veled hangoskodó idegen, külföldet emlegető, Amerikát szóba hozó, kubai örömlányokról regélő, semmiképpen sem lajtaszéki nyelvjárásban beszélő kémet gyanítva riasztotta a Főnököt: „Siess, odább ne álljanak! ... Ezért dicséretet kapunk!” (Megint elnéznek nekik az illetékesek valami nagy-nagy disznóságot; ittas vezetést, gázolást, nemi erőszakot, zsebmetszést, akármit, amit büntetlenül másképpen hogy úsznának meg.) A második üveg sörnél ha tartottatok, amikor már betoppant a Főnök. Szigorú bőrkabátját könnyedén viselve, kalapját moziszínésziesen félrecsúsztatva, némileg zihálva állított be a Jobbkezesbe - a külvárosból, honából jövet. A minapi „Szabadság!” helyett „Aggyisten”-t mormolva szivarkáját körbekínálta, hogy lássák a régi haverok, minden a legnagyobb rendben, s máris - kéretlen, azon nyomban, hogy átlépte a küszöböt -, mellétek telepedett a bárpulthoz. Kettőt ha hagyott szólanotok:- Neked olyan idegen a kiejtésed. Mert ilyen jó nyelvérzéke volt neki! Némi német - hogyne, osztrák, sőt, sváb, mert hogy ősei eredetileg onnan telepedtek a nyugat-magyarországi tájékra, a magyar-osztrák gyepűre - származása ellenére azonnal kiszúrta, hogy 56
