Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út
hangosan azért nem örvendtek neki. Nem óhajtottak egy követ fújni a fölemelt ötéves tervvel. Ha más nem, néhány ócska fazék, egy görbe vasrúd mindenhol akadt. A nénik, a bácsik felsóhajtottak, hogy ismét túl vannak egy nap nehezén, csak nem eszi ide a fene máma már a tanácsházát! Megtelt a targonca. Csörögve toltam másodmagammal a Szabó Dezső utcába, a többieknek pedig meghagytam, addig járják be a soron lévő házakat. Amikor visszatértünk, már egy kazal lim-lom hevert a füvön. Szorgalmas társaim csak az ötödik utcában, esteledő félben kezdtek zúgolódni.- Nem, még a Katona közt is végigjárjuk. - A teli targoncával Csizmadia Zolit küldtem el Tarapcsikkal, nehogy a hátam mögött ellazsálják a munkát. És hirtelen észrevettem, hogy este van. Messziről láttam, Nyári Laci bácsi, a tanító bácsi hatalmas alakját, amint befordul kerékpárjával az utcasarkon.- Ali a fenét műveltek ti!? Szép, szép a szorgalom, de elég volt belőle! Hazafelé! Ilyen dicstelen véget ért a fémgyűjtő lihegés, életemnek sokáig egyetlen közszereplése. Ha nem az utolsó. Soha többet nem voltam vezető. Az elfojtott vágy nem is vitt semmi jóra. Csupa kín, feszültség hőbörgő álcselekedetek. De akkor, persze, az őrs első lett az osztályban, a többi szépen fütyült a babérra. Velük együtt Schwarcz Guszti is. Olyannyira, hogy hiányzott közülünk azon a délutánon. Igazolatlanul! Mondhatnám, igazolatlanul! Nem is értettem Laci bácsit, miért az a hanyag nemtörődömség. Én viszont nem sütkérezhettem úgy a dicsőségben, ahogy azt megérdemeltem volna, szerintem! Guszti közömbösen tűrte az észre nem vételt, azt, hogy Laci bácsi keresztülnéz a bűnén, mint egy idegenen. Én, a hős, kétségtelenül megütköztem Gusztin is, Laci bácsin is, megütköztem rajtuk, és megsértődtem mindkettejük miatt. Persze, újabb és újabb fejlemények következtek, bármilyen aprók, mégis fejlemények. Kékkúti Erika átfutott a fiúvécé előtt az udvaron, ahol - jól tudhatta - nem is egy fiú éppen most pisil, igaz, háttal, de pisil! Valaki elemelte Gabnai Sanyi zsebpénzét. Tolvaj sompolyog az osztályban! Olyan hosszú ideig tartott a tortúra, a végén már nem is a pénz volt az érdekes, hanem a börtön: hogy be vagyunk zárva. Egyszer-egyszer fellángolt valami érdekfeszítő újdonság, mint a lidérc, ám el is aludt rögvest. Nem is került elő a tettes, talán a pénz sem, talán el sem tűnt, az ideges inkvizíció mocsárba fulladt. Még tartott az úttörőmozgalom fémgyűjtő kampánya, mi azonban többé nem vettünk részt benne. Se csapatban, se egyénileg. így tudtam legalábbis. Egészen addig, amíg egy délután a fémipari kátéesz (kisipari termelőszövetkezet) elé nem vetett a sors. Odavetett. A kisüzem az egykori malom épületében működött. Apámmal sokat álltunk előtte lovas kocsival, gabonával megrakott szekérrel. Hosszú órákon át ki-bejárkált, ügyelte a sort, nehogy hátrébb szorítsanak bennünk, én pedig hátul a domború zsákokra terülve figyeltem a körülöttem nyüzsgő embereket. Meglódítottam, ahogy tudtam, a zsákot, apám egy vastaligára igazgatta, amelynek alján egy fémlap tartotta meg a leeséstől, s egy malmi munkás már igyekezett is vele befelé. Még jó idő eltelt, mire megérkeztek a friss, meleg zsákok a csupa liszt malomból. Régen volt, a gépeket kegyetlenül leszerelték, nem csattogtak többé a gépszíjak, esztergakések sivítottak 28
