Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Vasadi Péter és Végh Attila: Út
hogy azt mondja: az emberiét eredendően mozdulatlan, és minden mozgás ezt a nyugalmi állapotot akarja elérni. Én ezt úgy képzelem el, hogy az ember súlypontja a csönd, és voltaképp az összes út befelé vezet, ebbe a csöndtérbe. Minden külső út metaforikusán segíthet megvilágítani ezt a belső irányultságot, de voltaképp káprázat. A másik felfogás azt mondja, hogy kezdetben vala a mozgás, és az úttalanság mint fosztóképzős alak - ahogy Heidegger mondaná - csak az eredendő úton-levés deficiens módusza. Ha jobban megnézzük, ez a két felfogás egy. Nem tudom, mikor vált szét ez az egység, de Arisztotelész Metafizikájában biztosan. Én hülye vagyok a fizikához, de úgy vettem ki a szavaidból, mintha a kozmológia ezt az eredendő egységet pillantotta volna meg újra. Valamikor kettévágtuk az eredendő egységet, és azóta nem tudjuk összerakni. Borzalmas, szakrális hasítás volt ez. Mint amikor az azték pap kivágja az áldozat szívét. V. P. Érdekes, hogy ezekről csak költőkként tudunk jól beszélni. Amikor beszélgetünk, mindig az az érzésem, hogy egy csomó olyan dolgot nem mondunk, amit mondani kellene. Ami benne van. Az igazi világosság a legnagyobb konfúziónak látszik, mert képtelen mindazt elmondani, amit érez. Százat akarnál mondani, de a kifejezés tébolyító erőszaka kötelez arra, hogy egyszerre csak egyet mondj. A kozmológiai újdonság, amit említettem, félreérthetetlenné tette, hogy az oszthatóságnak van vége. Anyag olyan értelemben nem létezik, ahogy látjuk. Semmi nem az, mi magunk sem vagyunk azok. Nem a relativitás teszi relativistává az embert, hanem Isten. A transzcendencia relativizál mindent. Ez abból ered, hogy a valóság áthatol mindenen, ami nem valóság. A tudományos gondolkodásnak is el kell jutnia a megismerhetetlenhez, aminek előbb-utóbb egyszerűen ott kell lennie. Mert ha van végső oszthatóság, akkor mögötte mi van? Ha van az Egy, és azt komolyan vesszük, akkor ezzel az eggyel sem elégedhetünk meg. Mi van mögötte? A modern gondolkodók túlnyomó többsége azt mondja, hogy a metafizikai érzékelése, a transzcendens érintése a gondolkodás csúcsa. A művészet is ezen alapul. V. A. Ha a természettudós beleveti magát a tudományosságba, és elkezdi becsületesen megismerni a szakterületét, akkor előbb-utóbb elérkezik ahhoz a kérdéshez, hogy meddig folytatható a szakkutatás úgy, hogy közben ne vesszen el a holisztikus látás. A biológus előbb az entomológiát választja, aztán a poloskafélék családjának kutatását, aztán a mezei poloskáét, aztán a mezei poloska emésztőrendszeréét. Ennek az útnak van egy pontja, ahol a holisztikus figyelem kialszik. Elillan a kozmosz. A természettudománynak megvan az a veszélye, hogy leszoktatja a kutatóit az Egy megismeréséről. Igaz, hogy minden külső út csak díszlete a belső, igazi útnak. Ez reményt adhat a természettudósoknak. V. V. P. Én abban hiszek, hogy az emberi út átvezet mindenen, és mindaddig meg nem áll, amíg el nem jut a valódi valóságba. A valódi valóságban van a legtöbb kutatnivaló. Ha igaz, hogy a tudomány már-már érinti a transzcendenst, és Istenben látja a végső valóságot, akkor az empirikus valóság fogalma is 18
