Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - Czakó Gábor: Hajónk elhagyta Bali szigetét, Néhány szó a regényről
• Don Quijote alakja azóta is kísért a regényirodalomban. Édes testvére Dosztojevszkij Miskin hercege, akiről már az otthonául szolgáló regény címe is mindent elárul: Félkegyelmű. Hamvas szerint Don Quijote „az az újkori regényhős, aki kilóg a közösségből erényei miatt, és aki szembeszáll a Nagyinkvizítorral”. A búsképű lovag utóda Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija és Krúdy Szindbádja; mind annak a káosz előtti világnak a gyermekei, amely még egész volt. „Ebben a káoszban, amely a társadalmi életet már régóta, de napjainkban különösképpen jellemzi, még egy Shakespeare-i fajsúlyú művész sem tudná megtalálni az alapvető törvényeket és vezérfonalakat, aki legalább egy részét megvilágítaná ennek a káosznak. (...) Kétségtelen, hogy nálunk az élet felbomlóban van, és következésképpen a család is a szétesés felé halad. ” Ezt Dosztojevszkij írta, ötnegyed évszázada. A regény egyre inkább létszükségletté vált sokak számára, búvóhely, menedék, homok a fejnek. Dosztojevszkijjel folytatjuk: „Természetesen elismerjük, hogy létezhet olyan utálatos, antológiái férgecske is, amely elvesztette minden valóságérzését, amely nem érti meg, hogy neki is van élete, amely elköltözött a múltba - tegyük hozzá káprázatba, hazugságba, egyszóval barbiságba - és nem sejt semmit, sem a maga létéről, sem a súlyos kérdésekről, sem az élet kínjairól, sem a földi világról. ” (Tanulmányok, vallomások, ford: GrigássyÉva. Európa, 1985.) A valóság leváltásának technikái időközben mérhetetlenül kifinomultak. Többek közt az áruló értelmiség: művészek, írók, médiaemberek jóvoltából - őket nevezi Dosztojevszkij antológiái férgecskéknek. A magára hagyott népnek sejtelme sincs, hogy mi történik vele, körülötte, már a regényben sem találja helyét. • • Igazságtalanok volnánk a sommás ítélettel. Amennyire igaz, hogy a regény a történelem forradalmi megváltozásából született, úgy el kell ismernünk, hogy az írók java kereste a választ a korváltozásokra. Az egyik a romantikus válasz: ha a Teremtő meghalt, vagy elrejtőzött, akkor az írónak kell egy élhető világot alkotnia a káosz ellenében. Jókait említhetjük, Proustot, Musilt és Krúdyt, akiknek becsvágya volt zárt tökéletességet alkotni a legtünékenyebb dolgokból: illatokból, árnyakból-fényekből, emlékekből, elfeledett érzelmekből. „Proust megmutatta, hogy a regény művészete megismétli a teremtés aktusát, azét a teremtését, amelyet ránk erőszakoltak, s amelyet mi elutasítottunk. ” - írta A. Camus a Lázadó emberben. (Ford: Fázsy Anikó, Nagyvilág, 1999.) Mi tagadás, a regényírás a legtökéletesebb munkák közé tartozik. Talán hajszállal ha alábbva- ló a földművelésnél. Ha fölkészült lélekkel fog hozzá az ember, és sikerül élő figurákat teremtenie, akkor fölösleges vázlatot fabrikálni. A hősök nem engednek semmiféle írói akarnokságnak, miként a diófa se nő gyökerével fölfelé, kialakítják terüket, nyelvüket, tudják, mikor és miként kell megütközniök, kibékülniük. Ők maguk írják a regényt. Nincs szebb kirándulás, mint reggelente leülni az asztalhoz, és elmenni a regénybe. Ott csöndesen szemlélni a fölvillanó gondolatokat, az eseményeket, a szinte a semmiből támadt képeket, amelyek olyan természetességgel következnek egymásra, mint virágra a gyümölcs. 9
