Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - IV. A háború - a Történet vége

„Miklósban elszakadt a zsilip: - Látod a szép, fiatal magyar marhát, amint boldogan, hálától csordulva csemcsegett a nagy lakomának, amit az ő húsából fognak ütni? Hogy vigyorgott, hogy lakodalmat taglóznak belőle ezek számára. Nézd ezt a rohanó várost, a felszökő palotákat, a vágynak, vérnek, gyomornak megvalósuló, felhemzsegő álmát. Kié a pénztenger itt, kié a drága szerelem, a megfizetett hír, az ütött dob, kié az életnek ez a roppant aratása? Idegené, idegené, idegené! Es ez mind a bolond magyar vérből serkedt, s ha megfacsarnád az utcaköveket, magyar vér csordulna ki belőlük. Most elindul újra öklelni a fiatal magyar bika, s a háborúból, mint egy mitologikus káoszból fog ömleni a vér, a fájdalom, a nyomorúság, a pénz, a jövő. Kié lesz a vér? A mienk. Kié a fájdalom, a nyomorúság? A mienk. És meglátod, meglátod: pénz, élvezet, jövő, az mind a kis okosoké, a bölcsen gyáváké lesz, az ügyes uszítóké. Mi elhullunk, szétdöglünk háborútól, betegségtől, nyomortól, idegen fajok fogják fejni a történelem megduzzadt tőgyét, mi szolgábbak, nyomorultabbak, balekebbek leszünk, mint valaha. Nekünk elég, ha daloltunk egyszerűen, felségesen hősök voltunk. Mindenki úr lesz rajtunk, mindenki főzni fog a csontjainkból.” (Szabó Dezső: Az elsodort falu, [1918])

93