Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - II. A századforduló
ERZSÉBET KIRÁLYNÉ „A nagytereml)en s a palota kelet felé eső termeiben hullámzó férfisereg zsongása elhallgatott. Jön a királyné! A több száz főből álló férfitömeg, mint valami parancsszóra sorakozott, széles útat hagyva a termek közepén. Előtűnt Erzsébet sugár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt, nyájas mosolyának napsugaras üdvözletét osztva jobbra-balra. Több volt ő nekünk, mint királynénk. Az érzés, amellyel a rajta nyugvó sok száz szem körülsimogatni látszott tündéri alakját, még a királynét megillető hódolatnál is több volt: a szívek mélyéből fakadó imádatos szeretet volt az. Mondták, hogy volt idő, mikor abban a magas, de hideg légkörben, ahol trónolt, ő is szenvedett s hogy ezért volt képes úgy átérezni egy szenvedő nemzet fájdalmát, mint senki azok közül, akik valaha azon a trónon ültek. Soha királyné nem volt ennyire nő és soha nő nem volt ennyire királyné. A múlt ködéből még ma is átsugárzik felém ez a kép, melyet ha egy művész megfestett volna, ezt lehetne alája írni: egy letűnt nemzedék hódolata egy letűnt királyné előtt. Miért kellett ennek a tüneményszerű alaknak tőlünk oly hamar örökre elszállani!” - írja Egy letűnt nemzedék című könyvében Elalász Imre, a jeles, vasi származású író-politikus 1911-ben. Tőle (is) tudjuk Erzsébet és Andrássy Gyula beszélgetését a kiegyezés előtti, felirati vita körüli időkből: egy estélyen, ahol Halász is jelen volt, az uralkodó előtt Erzsébet a következő nevezetes szavakat mondta Andrássynak: „Lássa, ha a császár dolgai Olaszországban rosszul mennek, az nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek rosszul, az engem megöl.” * „De még egyelőre nem halt meg Szindbád, bár a különös koporsózörgés még akkor is fülébe hangzott, midőn már alaposan körülnézett a szobában, és a bútorokat felismerte. Amott a falon az arckép, egy halott kisleányé, akit a ravatalon fényképezett a mester, félig lezárt szemei a keskeny aranyrámában, mintha túlvilági nyugalommal nézegetnének. Itt egy Erzsébet királynő termetű hölgy feszül...” (Krúdy Gyula: Érzelgős utazás) * „Régebben a legfontosabb volt az arckép-fotográfia, melyet leginkább szakfotográfusok e célra készült üveg-műteremben gyakorolnak. A negatívot gyakorló egyén teljesen átdolgozza (retouche), s minden hibát, legyen az illető egyénen vág)? a lemezen, eltávolít. A papírképet, mely leginkább albumin - újabban celloidin - vagy platin papírosra készül, hasonlóan újból átrajzolják. Az úgynevezett kromo-képeknél a fotográfiát üvegre ragasztják fel, s részben ezt magát - hátulról -, részben egy második üveglapot, mely a kép mögött fekszik, színezik olajfestékkel. Az áttetszővé tett fotográfián bizonyos fokig átlátszanak a festékek és csinos eredményt adnak. Az ily képek nem tartósak.” (A Pallas Nagy Lexikona) 17
