Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Ambrus Lajos: Pónyik és Batul

hozzátenni, megveszekedett republikánusként persze, hogy jó lesz ám vigyázni, mert „kertem laza talajában hitvány gyümölcsöket terem minden száraz évjárás alkalmával, s csak híréért tűröm itt meg és különösen azért, hogy azoknak akik vele alkalmasabb vidéken akarnak kísérletet tenni, ójtóvesszővel szolgálhassak”. André Leroynak, a legnagyobb Bereczki-kortárs francia pomológusnak művében, a hatkötetes Distionnaire de Pomologie-ben meg is találtam ezen a néven, le is írja a fenti csinoska legendát a Napkirállyal, persze ő sem ad hitelt a mesének, márpedig ha Leroy mester mond valamit, az nagyjából annyit tesz, hogy faktum - egy-két apró adatocskát kivéve. De erről később.

A nagy francia génbankban viszont sehol sem láttam, sőt még utalásokban sem találkoztam a mi közép-európai büszkeségeinkkel - oh Mon dieu, ó, nem; a valamikori Magyarország vezető gyümölcseivel. A Batul és Pónyik nevezetű almákkal. Amelyek a bő csapadékú és gyorsfolyású Maros völgyéből terjedtek szét minden irányba, vagy kétszáz éve. De magam is jól tudom a fel sem tett kérdésemre adható nyomorúságos és sajna nagyon is kézenfekvő választ. Azért nincsenek itt, mondom a francia kertészeknek, azért szóba hozva őket, mert már itthon sem tudunk róluk semmit. Odáig jutottunk a kolosszális, elvtelen búfelejtésben, hogyha valaki szenvedelmes kertészként esetleg elmélyültebb érdeklődést mutatna irántuk, mármint a Batul vagy Pónyik iránt, netán még ültetni is kívánna belőlük, annak, ó, derék pannon Poirot mester, szenvedélyes nyomozásokat kéne végeznie egyes eldugott, pusztulásra ítélt „zsákfalvakban”. Nagymedeséren például. Vagy elhanyagolt, meg nem művelt domboldalakon, elvadult árkokban, csádéban-gazban és erdőszéleken és maradványgyümölcsösökben. Esetleg siralmasan lerobbant erdei tanyák környékén, hadakozva a csalántengerrel és színes régi pomológiai nyomatokat a kézben tartva kéne közlekedni, hogy azonosítanánk a megtalált fajtákat. A Batulokat és a Pónyikokat. Merthogy lehetetlen megvásárolni őket - mi sem ismerjük elfelejtett, veszni hagyott és alig valamire taksált egykori kvalitásainkat, a „régvolt értékeket”, nemhogy az érdekeiket a legutolsó töltényig védő franciák. Mondom is rögtön, a decemberi versailles-i napsütésben a francúz főkertésznek: bizony gondolnám, a pannon provinciákból nem egyébbel, mint ezekkel kellene „visszakéredzkednünk” Európába. Almával a zsebünkben. A Batullal és a Pónyikkal. Ezekkel az itt jóformán egzotikus gyümölcsökkel.

Noha azért, s ezt írjuk viszont gyors-büszkén, a nagy Batul, még anno, főleg belga és német nyomásra, be is került a legjelentősebb európai pomológia-válo- gatottakba - így többek között felbukkan a már emlegetett Leroy mester monumentális művében is, oly sok köszönet azért nincs benne. Mert hát ez a különben meghatározó tudósember Pomme Batullen név alatt tárgyalja is szótárának harmadik, 1873-as kötetében, egyébként mint egyetlen magyar eredetű gyümölcsöt az általa leírt és kontúrrajzban közölt 915 körte és 527 alma között, szóval ebben a gyümölcsészek bibliájának tartott munkában legalább a gyümölcs szinonimája tiszta. Az egyetlen aprócska problémám Leroy mester eredetmítoszával akadna - bár korábban, még 1868-ban, a helyes Pomme de Transsylvanie néven jegyzi, a '73-as hatkötetes munkájába a gyümölcs eredetét már a valahogy akkor is jobban csengő Autriche (Ausztria) név alá sikerült besuvasztania. Vagyis Magyarország, „mint olyan”, semmilyen formában nincs feltüntetve, petit betű91