Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Büky László: Pék Pál: Szodoma
hogy hova tart a | jövendőnek embere Az a tavasz, amely ebben az áprilisban van, minden elemében pusztulásba fordul: „Üres lett az aranyeső | palotája, nincs nesze----| Agak rácsán lobbanik a | kiáltás a semmibe” ( Ábel); „Holdat az ág, a | tágra nyílt pupillát | tépi föl gyilok?” (A másik); „és alkonyat a | mészárosok pengéje | az asztalon” (Ónix ég); „hazug az ó'sz [...]” (Margó). „Nagy az árnyék rajtam, Uram” - mondja a költó'i én, s a világ, amely ezt az árnyat adja, csupa olyan elemből áll, amelyből nem is fakadhat más, csupán a jelképeses árnyék, néhány példa ezekből a kifejezésekből, szavakból: nyár-dögöt hol kutak esznek; dögkutakba bámul; holt szava \ lobog át az idő gödrén; pusztulás; holtak tere; dögös hitek évadán; pántlikázott gyászfogat; porló koponya é. í. t. Már a másfél évtized előtti recenzióban is rámutattam, hogy Pék Pál szó- és kifejezéskészlete (akkori példáim egy része: zúzott homlok, kés, penge, balta, szurony, fegyver, csapda, fényüres) eleve a ki- üresedettség rajzolatának kelléke, jóllehet akkori kötetében még föl-föltűnt egy másik vonulat is - szintén akkori példák: alma, dió, füvek lángja; jegenye, kikerics, köd; lombok, mocsár rét; szél, szérű, szil -, amely bizonyos ellentéte volt a lehangoltság, a pusztulás szemantikai hordozóinak. Az efféle témaszavak a mostani kötetből jobbára hiányzanak (vagy ugyancsak negatív beépítettségű környezetben szerepelnek), ami arra látszik utalni, hogy a költő válogatásmódszere ezt a tematikát állította előtérbe és erőtérbe (amint mondtuk, régebbi versek is szerepelnek). S így jut az olvasó a negyedik verscsomóhoz, amelyben például a Lót című szintén korábbi darab. Maga a címadó Szodoma itt van, sűrítve a Pék Pálra jellemző lírikum témáját és bizonyos fokig kivitelének módját: „elárult egek | hamvadt tükrén hitünknek | puszta városa”. A szinte makacs ismétlésnek ható állandó panasz, az elárultság állapotáról, a hitek hamvadásáról - utóbbiról Ady jusson eszünkbe 1907-ből: „Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek, | vagy vagytok vagy ismét semmi ködbe mentek” (Fölszállott a páva) - újból és újból megfogalmazódik: „[...] bukott hitét bűvöli, hát | életéből kizuhan, | s fekszik itt egy kényszeredett | világ ölén, hontalan” (Hontalan). Mégis: az efféle világ lakóival mintegy azonosulva mondja: „[...] hold tavába gázolunk / mi Szodomái boldogok / mint a falka vadak nyomán / érezve a konc-szagot / álmunk pedig mások álmát alussza / és ott a múlt / jázminillat ölében ki / minden romlást kitanult / és kő a rög / a malom zokog / ég sincs már / a sugarak / fénytelen / az ágbogakká züllő kertre sújtanak----” (Szép n yári est). A kötet záróverse ugyancsak ezt mondja még a motívumot is megtartva, ám némileg egyénítve: „[...] s velük ő, a / vadak nyomán / | érezve a konc-szagot. || Foga pedig dögöt tépett. / Szándéka is | árny mögött. / Aki hőkölt életében, / utána | ma csak kiköp” (Szomjúság). A már korábban említett kötetben, a Holtágban olvashattunk „egy más világi tiszta működés” (Elejtett vad) utáni vágyról, s: „Szememre vonj álommézet” óhajtotta akkor a költői én (Getszemáné), most nem találhatni hasonlókat a reménykedés csillámszálaiból, és - láttuk - aligha csupán a kötetszerkesztés következetességének okából. Az immár hatvanöt éves költő úgy látja, minden oka megvan erre, hiszen az ifjúkor lesújtó élményeit fölerő- sít(het)ik némely jelenkori történések, s ezt - legalábbis egyelőre - nehéz volna kétségbe vonni. Azonban ne feledjük, líránknak számos más vonulata van, s e Pék Pál-féle Szodomái állapotrajznak éppúgy helye van közöttük, 831
