Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Árpás Károly: Kultúra és irodalom
tetett ritmusa legyen. Ez a köznapi beszédritmustól eltérő' dallamosság lesz az egyik alapja annak, hogy ezeket a ránk maradt szövegeket irodalomnak is tartsuk. A kulturális hagyományt hordozó, eredetéből adódóan kultikus szöveg létrejötte azonban kevés; ezt szabályosan lehet, kell átadni. Megszabható a nem, az életkor, a (be)tanulási idő; hogy aztán egy rítus - egy beavatási szertartás - során a beavatandó, rátermett személy másféle ön- és közösség-meghatározásban részesüljön. (Ezek az ősi megnyilvánulások, mondhatni perfor- mance-ok az „antropológus-etológusok” kedvenc kutatási témái.) Ezek a szent szövegek a gyűjtött emberi tudás első rendszerezésének tekinthetők — s a kultúra-közvetítés mintha erre a történelmi hagyományra épülne napjainkban is, csak most a közösségi tudat védelmét nem a szakrali- tás, hanem a törvények és az elfogadott kanonizáció őrzi. A demitologizációs folyamatról Ha az emberiség vagy akár egy nép történetét követjük is, könnyen felismerhető, hogyan változik meg ennek az identitás-tudásnak az összetétele. Nem is csupán arról van szó, hogy az erkölcsi normák szakrális védelme az egyes vallások kialakulásához vezetett (ennek részletezése és bizonyítása messzire vinne a választott feladattól), hanem inkább arról, hogy a kultúrát, a kulturális hagyományt közvetítő ősi szövegekben lassanként előtérbe kerül a gyakorlati tudás. Olyan értelemben vett gyakorlati tudásról van szó, amely nem az ember-isten vagy Isten-ember, Isten-természet viszonyára vonatkozik, hanem a mindennapi életben hasznosítható ismeretek összességéről. Ez a változás részben a mesterségeken keresztül a természettudományos ismeretek rendeződése és rendszereződése felé mutat, részben pedig a szociális tudás irányába. Egyre fontosabb lesz az, hogy az ember-ember közötti kapcsolatban milyen gyakorlati ismeretekre kell és lehet szert tenni. Ez a „gyakorlati tudás” dominanciája először az irodalom kialakulásában jelentkezik. Az irodalom elkülönülésében nem a művészi ábrázolás elsődlegességét tekintem meghatározónak, hanem az egyedítettséget. Az alkotó vállalja önmagát (sajátos világlátása alapján választja ki az őt körülvevő valóságból a lényeges és lényegtelen, fontos és jelentéktelen részleteket, tudásától meghatározottan koncentrálja, koordinálja, kombinálja és komponálja azokat, hogy a létrehozott [visszatükrözött] műegésszel a befogadóban fölkeltse, kiváltsa a valóság illúzióját) —, és a befogadó is egyénként vesz részt a megismerési folyamatban. A másik új terület a jogtudomány kialakulása. Nem csupán a törvények alkalmazásáról van szó, hanem arról, hogy a társadalmi egyén hogyan érvényesítheti az érdekeit, illetve hogy a társadalom mint közösség mit vár el tagjaitól. Ez ugyan még messze van a pszichológiától, a reklámtól és a me- nedzsment-létértelmezéstől, de már efelé mutat. A gyakorlati tudás dominanciájának kialakulása ellentétes a szekulari- zációs törekvésekkel. Úgy vélem, hogy az elkülönülés már a hellenizmus idején filozófiai formát ölt (Arisztotelész munkássága!). A reneszánsztól kezdve megfigyelhető, a felvilágosodástól kezdve pedig általánossá válik, hogy a kultúrát is hordozó tudást igyekeznek megfosztani minden „szakrális”, „mitologikus” tekintélyétől. Ez a demitologizálás nem csak a tudomány nyelvének 798
