Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 9. szám - Ljudmilla Ulickaja: A más gyermekei
véne számaival, amelyek engedelmesen zakatoltak dús hajkoronával övezett busa fejében, hozzá sem tudott látni. Ezeket a gyerekeket régóta várták. Emma lánya, Margarita nagyon fiatalon, amikor még tizennyolc sem volt, szerelemi házasságot kötött profesz- szor apjának és magának Emma Asotovnának, egy ősi örmény család sarjának nem is annyira a tiltakozása, mint inkább a várakozása ellenére... Margarita választottja paraszti származású, élemedett korú férfi volt. Olyan örmény agyagból gyúrták, ami korán megkeményedett, és már gyermekkorában elveszítette rugalmasságát. Margarita felbukkanása után életében nem volt többé olyan esemény, amely szilárd jellemén formálni tudott volna. Ez a férfi az újfajta ideákkal kapcsolatban mindig tartózkodó volt, az idegen emberekkel szemben pedig gyanakvó, számára minden bonyolult dolog ellenszenvesnek látszott, és lehetséges, hogy nem mindennapi mérnöki tehetsége is abból a sajátos tulajdonságából fakadt, hogy minden bonyolult dolgot a lehető legegyszerűbb úton kívánt megoldani. Margaritát akkor szemelte ki magának, amikor a lány az anyjával egy kis hegyi faluban a rokonainál vendégeskedett, ő pedig, családi kötelezettségeinek eleget téve, elaggott nagybátyjánál tett látogatást. Nagybátyja kertjéből, a fénysugarakat áteresztő hatalmas fügefalevelek mögé bújva három teljes napon keresztül méricskélte az akkor tizenkét esztendős Margaritát, hogy azután öt év múlva feleségül vegye. Ettől kezdve életének istennője Margarita, ez a karcsú, törékeny nő lett, akinek testét tetőtől-talpig őszibarackpihék borították. Házasságkötése előtt becsvágyó ember volt: szakmai előmeneteléből presztízskérdést csinált, találmányaihoz pedig rögtön szerzői tanúsítványt is csatolt, házassága azonban kezdettől fogva olyan felhőtlenül boldog volt, hogy ez szemében a világ összes másolópapírját és kék festékét képes volt homályba borítani. így ment ez néhány éven át, boldogságára egy valami mégis árnyékot vetett: nagyon szeretett volna gyereket, a gyermek azonban serény buzgólko- dása ellenére sem akart megfoganni. A kimerítő és eredménytelen várakozás ezt a tartózkodó embert komorrá változtatta, Margarita pedig, miközben osztozott férje utódlással kapcsolatos szomorúságában, magát hibáztatta. Már tíz év telt el a házasságukból, Margarita még mindig fiatal volt és vékony, mint egy szarvasünő, a férfi viszont megöregedett, jelentéktelenné vált, ráadásul fiatal korának olyannyira kiváló mérnöki képességei is cserben hagyták. Szergót nem sokkal a háború előtt áthelyezték a Távol-Keletre, és új szolgálati helyére utazott. Margaritának rövid, de meghatározatlan időn belül kellett volna követnie. Már épp becsomagolta kartondurvaságúra keményített fehérneműit, és gyűrött újságpapírokba csavarta porceláncsészéit, amikor kitört a háború. Margarita apja, Alekszandr Aramovics, a tízféle holt és félholt nyelvben jártas híres keletkutató ezt a háborút, természetesen családi körben, már régen, napra pontosan megjósolta, mégpedig azon a szerencsétlen júniusi vasárnap estén, amikor végleg mozgásképtelenné vált. Margarita így sehová sem utazott: apja több mint egy évig, a felesége és a lánya búcsúzkodó szeretetétól övezve majdhogynem mozdulatlanul feküdt szűk dől-
