Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
séget és tudást átörökítve, miközben új ismeretet és stílust teremt, ezt pedig az ugyanazon nyelvet beszélők közössége valamiképpen értelmezi, amiként erre Manfred Frank utal: ,„A közlés a gondolkodást mindig közösségivé teszi; a jelek egy rendszerére hivatkozik, melyeket mindenkinek, akinek része van bennük, ugyanígy kell artikulálnia”22. így az író, akárcsak a mesemondó, sohasem léphet ki az interpretációt végző közösségből, még ha minduntalan meg is kísérti a „kiszakadás eszménye”.23 Ellenben a közösség azon tagjai, akik a nyelvi jel és jelentése közötti logikai viszonyt akár érzelmi, akár politikai okokból felrúgják, s a jelnek másfajta (szimbolikus, metaforikus, irracionális) jelentést tulajdonítanak, sajátos logikájuk következtében szándékosan értelmezik félre a közlést, hogy az írói szándékot másképpen jelenítsék meg. Emiatt érthető, hogy Márai, aki emigrációban írott Naplójának, szíve szerint azt a címet adta volna: ,ggy magyar naplója”, végül is elállt tervétől. A jelzett (ön)- igazolását megkönnyítendő lett volna hangsúlyos a jelző használata; egyfelől utalt volna arra a hivatásválasztással együtt járó belső vívódásra, melyet akkor élt meg, amikor német származása ellenére is a magyar nyelvbe zárt sorsot választotta24; másfelől a nyilvánosság elé tárta volna a lélekben magyarnak maradni vágyó, ámde .hontalan” utazó viszontagságait25: a franciákkal való afférjait, az olaszok iránt lobbant meghitt érzelmeit25, a kiadókkal és emigránsok szerkesztette folyóiratokkal szemben támadt ellenszenveit, és saját magával folytatott örökös perlekedéseit. Az Ég és föld-beli naplóról szóló vallomása ismeretében azt is mondhatjuk, az író akarata ellenére vált naplóíróvá27, s ha kétségeinek hangot is adott a mesterséggyakorlás és „magányos őszinteség” e formájával szemben, a nemzet közösségéből kiszakadás után mégiscsak ez a megnyilvánulásforma kínálkozik egyedül, mely utólagos szerkesztettsége okán és nagyobb időbeli távolságból, egyfajta kiegyensúlyozottságot sugároz, annak ellenére is, hogy pillanatnyi belső viharok, szorongató kételyek, visszafogott indulatok és olvasásban kisimulás, itáliai tájban feloldódás, bölcselkedésben megnyugvás váltogatják egymást lapok százain. Ezért is érezhetjük igencsak leszűkítettnek a Márai- féle naplóról azt, amit Szegedy-Maszák mond róla: a .Naplónak éppen a feszültség a lényege, a vita, melyet a polgár folytat a művésszel, az európai a magyarral, a kivándorolt egyfelől a kevéssé polgárosult régi Magyarországgal, másrészt azzal a politikai rendszerrel, melyet nem volt hajlandó vállalni”.28 A napló ugyanis, a Máraié is, miközben rendre számba veszi a feszültségeket, a lét kizökkentségének állapotait, és feltárja forrásait, éppen a számvetés, a kibeszélés és a tisztázás révén teremti meg (ha a valóságban nem is) - az írás terében - a megoldás, a helyrebillentés, az önazonosság elgondolhatóságának esélyét. A napló nem vigasz, hanem az önostorozások utáni elhatárolódások és elhatározások gyűjteménye; nem „műpótlék”, sokkal inkább egy felvett szerephez talált breviáriumszerű olvasókönyv, mely íróját nem csak pillanatfelvételek sokaságán át tükrözi, de magát is újabb töredékek írására, gondolatok befogadására ösztönzi, egyszóval az írásnak nem pusztán produktuma, de folytathatóságának forrása is egyben. Meríteni mindabból, ami ez idáig leíródott, az önmegértés - és újraértelmezés kényszere, a korábbi szövegalkotás hiányosságait, az énkivetítés torzulásait egy másik optikából kell restaurálni, ezért is mondhatjuk bátran, hogy a naplóírás: folyamatos eltávolodás és közelítés a szemlélt alanyhoz, akivel eltérő helyzetben és hangnemben kezde78