Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
börtönében raboskodik. „Lehet-e »szakítani« egy hazával? Nem lehet. Ez ön- gyilkosság. Lehet-e lélekben feladni egy kötést, aminek értelme a magyar nyelv? Nem lehet, ez rosszabb, mint az öngyilkosság. Mit lehet? Semmit. Magyarul írni, élni, az idegenben is, bűnbánatot tartani. De hazamenni, egyszer, így, vagy úgy? ... Ez nagyon nehéz”.13 Az elszigeteltségben egyetlen dolog siet segítségére, hogy megőrizze méltóságát és a reménytelenségen is átsütő' életkedvét: a nyelvi öntudat, mely a hozzá hasonlóan évtizedes száműzetésben élő Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításaitól Arany János költészetéig, az első nyelvemlékeink közé tartozó Halotti beszédtől Krúdy letűnt világábrázolásáig mindent birtokol, meghatározza a sajátos stílust14, tartást ad az idegenség- tudat és a hazatérés lehetetlenségének elviseléséhez. A nyelv és a nyelvet beszélő közösség Márai tudatában tragikusan elválik egymástól; a nyelv a belső vívódást fejezi ki, és pontos lenyomatát készíti a száműzetés megpróbáltatásainak, ugyanakkor emlékezik mindarra, ami évszázadokon át szerkezetében és jelentésrendszerében megváltozott, és amit az írástudók megörökítettek általa. A nyelv nem az író és elhagyott hazája között közvetít, hanem az idegenbe szakadt emigráns folyamatos önértelmezése és az író nyelvi öntudata között feszít szerelőszőnyeget, melyen lélegzetelállító mutatványok révén sikerül Márainak koldus-mivolta ellenére is szabad létezést bizonyítania: leginkább önmagának. S ha választott mesterségén és végzetén töprengve keserűen állapítja is meg: „Nem hiszem, hogy van még egy ilyen rideg sors, mint az enyém. Emigráns, otthontalan magyar írónak lenni, külföldön... azt hiszem, ez a legreménytelenebb. Mert az emigráns orvos, mérnök sem talál könnyen helyet a világban, de mégis, van valamilyen valószínűsége, hogy előbb-utóbb folytatni tudja idegenek között is mesterségét. Az emigráns zenész, festő végül is nemzetközi nyelven beszélnek a világhoz. De az író örökké csak érthetetlen nyelvén beszél, hasztalan fordítják le. Ez a legteljesebb siketség, ez a végzet”.15 Mégis ez a műveltsége alapját jelentő nyelv, mely egyszerre sérthetetlen grammatikai rendszer, egy közösség gondolkodásmódját és etikáját áthagyományozó örökség, múltat és jelent, emlékezést és fikciót összekötő híd, képes szellemi hazát teremteni, melyben éppúgy együtt lehet az író az általa nagyra becsült személyiségekkel, mint a „mennyei kávéházban” a féltékeny zsenikkel. Egyébként Márai készségesen válaszolja meg miért is képtelen nyelvet váltani: Jtt künn maradni... igen, de mi kell ehhez? Nemcsak pénz, siker, nem... ehhez megint valamilyen szerves kapcsolat kellene egy nyelvvel, egy műveltséggel, egy társadalommal. Már nem vagyok eléggé fiatal, hogy ezt a kapcsolatot megteremtsem”.16 De ennél is meggyőzőbb a század egy másik nagy emigránsának, az önnön lelkivilágába magát száműző Pessoanak a vallomása, mely a „rideg sors” értelmezését könnyíti meg a számunkra, ugyanakkor egyértelművé teszi a Márai-féle emigráns nyelvhez és hazához fűződő viszonyát: „Az én hazám a portugál nyelv. Nem esnék kétségbe attól, ha lerohannák vagy meghódítanák Portugáliát, amennyiben engem ez személyesen nem érintene. De gyűlölöm, valóságos gyűlölettel, az egyetlen gyűlölettel, amelyre képes vagyok, gyűlölöm, ha nem is azt, aki rosszul ír portugálul, ha nem is azt, aki nem tudja a mondattant, ha nem is azt, aki primitív helyesírással ír, hanem a rosszul megírt oldalt, mintha valóságos személy volna, a hibás mondatépítést, mint olyan ember, akit ütnek-vernek, az ipszilonról tudomást sem vevő helyesírást, mint a köpetet, amelytől undorodom, függetlenül attól, hogy ki köpte ki”.17 76
