Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche

terpretációink értéke csak annyiban relatív, amennyiben nem érinti a túlélés esélyeit. Két egymástól eltérő világértelmezés akkor egyénértékű, ha egyforma esélyt ad az élőlénynek arra, hogy sikeresen harcoljon az életbenmaradá- sért. Úgy vélem, Nietzsche a túlélés szempontjából fontos „megismerést”, melynek paradigmatikus formája a természettudomány, szembeállítja a hatalom akarásának interpretációs tevékenységével, amelynek nem feltétlenül a túlélés a célja. A fő kérdés mindezek után az, hogy a gondolkodó szubsztancia megüresedett helyét ki vagy mi foglalja el Nietzsche szerint, hiszen az önmagát interpretáló interpretáció végtelen regressushoz vezetne. Richard Shus- terman azokat a gondolkodókat, akik mindent interpretációnak tekintenek, az univerzális hermeneutika művelőiként mutatja be, és szerinte Nietzsche is közéjük tartozik. Úgy vélik, hogy „semmi sem valódi, ami nem interpretált. Ez az elmélet persze nyilvánvalóan Nietzsche híres megjegyzésére vezethető vissza, amely szerint »nincsenek tények, csak interpretációk«, így nem meglepő, hogy a mai hermeneutikai univerzalisták szemében Nietzsche a legfontosabb filozófus a posztmodern előfutára” (Shusterman, 2003, 218). A fentiekből adódóan természetesen „a minden interpretáció” kijelentés is csupán interpretáció, és így tovább a végtelenségig. Úgy vélem, Shustermannal szemben, hogy Nietzsche nem növeli az univerzális hermeneuták táborát, mert szerinte nem az adott szubjektum, hanem „a hatalom akarása interpretál”. Az értelmezés során egy „növekedni-akaró Valami... minden egyéb növekedni-aka- ró Valamit értéke szerint interpretál. Ebben egyenlő - valójában azonban az interpretáció valami más leigázásának eszköze. (Az organikus folyamat feltételezi az állandó interpretálást)” (Nietzsche, 2002, 278). Nietzsche szerint a „minden szubjektív” (2002, 218) kijelentés is értelmezés eredménye, annak a téves előfeltevésnek a kifejeződése, amely szerint nincs interpretáció inter- pretátor nélkül. Az interpretáció nem az én szabadságának manifesztációja, hanem a világot a maguk sajátos perspektívából értelmező ösztönök uralomvágyának a kifejeződése. Az interpretációt tehát nem egy szabad akarattal rendelkező értelmező hajtja végre, hanem a hatalom akarása. Ha sikerül bizonyítanom, hogy a hatalom akarása nem valamiféle én akaratának a megnyilvánulása, akkor nehéz lesz olyan perspektívát találni, ahonnan nézve nincs igazam, és akkor amit most teszek, az nem interpretáció, hanem megértés. Persze a „megértés” kifejezés előfeltételezi egy megragadható dolog (objektum) és egy gondolkodó (szubjektum) létét, amelyek Nietzsche szerint a vadul áramló erők megszelídítésére használt fikciók.

Szeretném eloszlatni azt a véleményem szerint téves elképzelést, hogy a hatalom akarásának tana valamiféle spirituális titanizmus kifejeződése Nietzsche filozófiájában. A hatalom akarása az nem a nagyra törő individuális szubjektumoké, hanem „erők mátrixa, ami életet lehel az érző lényekbe” (Gier, 2000, 225-228). Az akarat szabadságának kérdése irreleváns, hiszen „Akarat nincs: ez az értelem leegyszerűsítő fogalma csupán, mint az »anyag«” (Nietzsche, 2002, 288). Nietzsche úgy véli, hogy pszichológiai értelemben vett akarat egyáltalán nem létezik, de nem is az élet akarása az eredendő forrás, hanem a hatalom akarása, melynek az előbbi csak egyetlen részhalmaza. „Teljesen önkényes a megállapítás, hogy minden abba az irányba törekszik, hogy átlépjen a »hatalom akarásának« ebbe a formájába”, vagyis élni akarjon. (Nietzsche, 2002, 299). Látható tehát, hogy Nietzsche szerint a hatalom

710