Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche
véli, saját létének kétségtelen bizonyítéka, hogy közvetlen tudomása van önmagáról mint gondolkodó dologról. Az egyetlen predikátum, amiről elképzelni sem lehet, hogy - legalábbis amíg él - énjének nem tulajdonítható, az a „gondolkodás”. „Itt a felfedezés: a gondolkodás - van; egyedül a gondolkodás az, amit nem lehet elszakítani tőlem, én vagyok, én létezem; ez bizonyos. De meddig? Hát mindaddig, amíg gondolkodom; hiszen ha teljességgel megszűnnék gondolkodni, talán még az is lehetséges volna, hogy egyáltalán nem is létezem...csak és kizárólag gondolkodó dolog vagyok” (Descartes, 1994, 36). Mivel teste eltüntetése esetén is képes énjét tisztán és határozottan felfogni, viszont elme nélkül egyetlen gondolata se volna sem a testéről, sem önmagáról mint gondolkodó dologról, arra a következtetésre jut, hogy az elmének és a testnek két egymástól merőben eltérő dolognak, szubsztanciának kell lennie. Descartes a Kételkedés szapora fejbólogatásától kísérve tehát rövid úton eljutott a test-lélek dualizmusig, ami sokak szerint zsákutca, mások viszont az emberi szabadsághoz vezető utat látják benne. Míg az én gondolkodó dolog, addig a test kiterjedt. Az elme oszthatatlan, a test osztható, azaz a tudatnak nincsenek részei. Azért ragadhatjuk meg a világ objektív tulajdonságait tisztán és világosan, mert Isten nem hagyja, hogy efféle dolgok becsapjanak minket. Az elme képes fizikai eseményeket okozni (úgy döntök, hogy keresztbe rakom a lábaimat), a test pedig mentális változásokat idézhet elő (ha belerúgok egy kőbe a lábammal, akkor fájdalmat érzek az elmémben). A test és a lélek oksági intrakciójának feltételezése teszi többek között problematikussá Descartes rendszerét, mivel a testek a determinisztikus fizikai törvények által irányított szubsztanciák. Ha az elme alapvetően más tulajdonságokkal rendelkezik, és más törvények szabályozzák működését, akkor nagyon nehéz megmondani, hogy miként valósul meg a két különböző szubsztancia közötti oksági interakció. A kartéziánus színházban játszott darabok hármas egysége (test, lélek és a közvetítő x avagy a tobozmirigy) meglehetősen abszurddá teszi az előadást. Descartes a „cogito” terminust a szokásosnál tágabb értelemben használja: az intellektuális tevékenység mellett az érzelmeket, a fájdalmakat, a gyönyört, az akaratot, az eszmei képmásokat és az érzeteket is jelöli vele. A felsorolt mentális műveletek közös jellemzője, hogy mindnyájuknak tudatában vagyunk, semmiféle szkepszis nem merülhet fel velük szemben. A kartéziánus színház lerombolása A 19. század elejétől az ismeretelmélet fokozatosan az ember fiziológiai felépítésének vizsgálatává változott. Azzal párhuzamosan, hogy a fényt megfosztják ontológiai privilégiumától, az optika misztikumba hajló talányai semmivé foszlanak, és a megismerés kutatása az elektromosság és a mágnesesség prózaibb tanulmányozásához illeszkednek. A fiziológiai optika a megismerés, ezen belül látás kutatásának terepévé válik, mely a testnek mint gyárnak az egyik üzemegységét vizsgálja. A fiziologizálás mellett elkötelezett kutatók jelentős része (pl. Schopenhauer, Johannes Müller, Fechner) nem találta kielégítőnek az általa festett testképet, és vitalista maradt. Nietzsche, akire nagy hatással voltak a fenti gondolkodók, a hatalom akarásának felté705
