Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Kollár József: Digitális Nietzsche
ennél fontosabb, nem volt tananyag. Danto Nietzsche as Philosopher című könyve azonban már olyan időszak produktuma, amikor Nietzsche legitim és tanítható filozófussá vált, elsősorban az etikáról szóló kurzusokon. A fentiekből adódóan nem kell Nietzsché-t rehabilitálni az analitikus filozófia számára, hiszen ez már korábban megtörtént. Nietzsche sajátos stílusú és gyakorta inkonzisztensnek tűnő filozófiája egymásnak radikálisan ellentmondó interpretációkra csábít. Például Walter Kaufmann szerint empirista, aki miközben tagadja a metafizikai igazságokat, hisz a tapasztalatra visszavezethető állítások megismerésbeli kitünte- tettségében. Heidegger viszont úgy véli, hogy ő volt a nyugat utolsó nagy metafizikusa. Cikkemben a Kaufmann által festett Nietzsche kép digitalizálására teszek kísérletet, pontosabban korunk kognitív tudományának diskurzusába próbálom beilleszteni. A filozófia naturalizálása, avagy a gépi paradigma megjelenése az angolszász filozófiában újabban radikálisan visszaköveteli a valóságra történő vonatkozást, ami persze nem azonos a Nietzsche által is elvetett naiv realizmussal. A gépek természetfilozófiája melletti elkötelezettségnek nem szükséges feltétele a hacker filozófia sem, vagyis nem muszáj elhinni, hogy a számítógépek, illetve algoritmusaik univerzális gondolkodó eszközök. Azok találnak egymásra a Nietzsche által is kedvelt „metafizikai játszótéren”, akik képesek szerkezetekben gondolkodni, hiszen egy kultikus tárgy, az elme vagy egy művészi alkotás egyaránt tekinthetők működő vagy elromlott (virtuális) gépeknek, melyeket szerinte a hatalom akarása „tervezett”. A mesterséges intelligenciának a tudásreprezentációra vonatkozó radikális kérdései újra (a nyelvfilozófia perspektívájából nem, vagy csak homályosan látszó) ontológiai problémák irányába mutatnak. Az úgynevezett explicit ontológiák létrehozása hatékony eszközzel bővíti fegyvertárunkat: jól elkülöníthető egymástól az implementációs, a logikai, az episztemológiai, a fogalmi és a nyelvi szint. Nietzsche filozófiájának alapvető újdonsága éppen abban áll, hogy képes volt elkülöníteni a világ és önmagunk megragadásának különféle szintjeit. Szerintem ebből ered filozófiájának látszólagos inkonzisztenciája. Nietzsche számára meghatározó élménnyé vált a korunkban mindent átszövő hálózatok kiépülése, melynek eredménye az lett, hogy egyszerre sok virtuális hálót fon körénk a Nagy Kibernetikus Pók: rengeteg énkép készül rólunk, melyeket időnként (ismét Nietzschénél vagyunk) nehéz vagy lehetetlen konzisztenssé tenni. Énünk látszólag nem más, mint különféle szövegtörmelékek, ha tetszik jelölet nélküli képek fikcionális centruma (nézőpontja), a virtuális és a valóságos keveredésének furcsa konstrukciója. A szituáció Nietzsche kérdéseit adja a szánkba. A hálózatok nyitott világa és a hatalom akarása által „tervezett” lélektelen gépmivoltunk félelemmel tölt el? Megszabadít a gonosztól? Kiszakít a közösség melegéből? Szabaddá tesz? Súlytalanná teszi az ént és döntéseit? Megnöveli az énteremtésre felhasználható alternatívák számát? Ha az elme nem más, mint bizonyos testi viszonyok metaforikus átlényegítése, akkor a nézőpontok is szabadon választható fikciók? Nietzsche arra a szituációra reflektál, amikor az elmének mint camera obscu- rának, s a benne bujkáló descartes-i én-nek a vízióját felváltja a tudat biológiai lehorgonyzására irányuló igény, azaz a mérés döntő fontosságúvá válik a fizikai tudományokban. A 17. és 18. században a test nem volt más, mint 703
