Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Bálint Péter: Márai idegenség-tudata
mint a másik nagy utas, negyven év előtt. (...) Valahogy így kellene utazni ma is, a mi élményeink után, egészen könnyű lélekkel és poggyásszal, terv nélkül, kíváncsian, stendhalian”7 Nyilvánvaló, hogy az átmeneti létállapot bizonytalanságából fakadó önemésztés tompítására, és a nehezen hadra fogható munkakedv ösztökélésére szánt naplótöredékek: egy kényszerpályára került író sebtében rögzített számvetései, és ösztönös tapogatózásai valamiféle bizonyosságra találás reményében. Olykor közvetlen önmegszólítások, a számadásra bátorítás igényével; máskor pedig a későbbi emlékezés megkönnyítésére rögzített szavak, csak az emlékező morális tartásán múlik, hogyan és mire használja föl őket. Azt is mondhatnék e fragmentumokról, hogy fecsegések, igaz, cseppet sem tét nélküliek, hiszen minden mondat mélyén érződik: az író sorsáról van szó. Akkor sem járunk messze az igazságtól, ha állítjuk róluk, értő társ hiányában önmagával folytatott csevegések, melyeket egyébként Márai nehezen visel el egy irodalmi mű, regény keretén belül (eleget szapulja Taine-t, Montherlent-t, de olykor még Proustot is e feminin vonásért, melynek révén fellazították a próza nyelvezetét), de valóságos kávéházi fecsegések hiányában, s a műre készülődés idején épp megfelelnek az író szándékának. E fragmentumok eleinte oly annyira nem a nyilvánosságnak szánt beszéd igényével íródnak (noha a megnyilvánulás tekintetében éppen a nyelvi igényességnek és mesterséggyakorlás vágyának köszönhetik papírra rögzítettségüket), hogy újraolvasásuk nyomán, írójuk bátran elmondhatná Valéry szavaival: „magamat írom, ezeket a jegyzeteket írván”.8 Magamat írom: azt, ami velem történik meg nap nap után valóságosan, illetve mindazt, ami nem történik meg, legfeljebb csak a képzelet színpadán játszódik le; s abban az értelemben is, hogy az vagyok, aki a kimondott és elhallgatott szavak mögül fölsejlik. Ezen irodalmi jelleget öltő fecsegésekben az író beszél önmagának önmagáról, s úgy értelmezi sajátos helyzetét, mintha idegenként szólana egy olyasvalakiről, akit meg kellene ismernie, hogy valóban Márai Sándornak tudhassa magát. Még pontosabban ekként határozhatja meg helyzetét: azon utazó vagyok, aki Márai Sándor álnéven írja hajónaplóját, miközben egy otthontalan és névtelen senkiként hajózik egy távoli kikötő felé, hogy újra rátaláljon személyiségére. S láthatóan különösebb tervezgetés nélkül, az idegen világ és az egyelőre újszerű léthelyzet iránti kíváncsiságból táplálkozva, műveltségének élményeit hadra fogva sokasodnak az irkában a töredékek. Ezek egyrészt pótcselekvésről, önigazolásról, identitás-meghatározásról tesznek tanúbizonyságot, s elodázzák az otthonelhagyás pillanatában kimondott „végső szó”: a végérvényes hontalansággal számot vetés kényszerűségét. Másrészt az olvasói és kritikusi visszhang hiányában, az írót körülölelő csönd és elviselhetetlen magány falának áttörésére szolgálnak a szavak, melyek az elhagyott nemzethez és a magyarság sorsához fűződő köteléket jelentik: „Csak a magyar nyelv, a magyar irodalom az, amelyen át megosztom még ezt a sorsot. Tudom, hogy borzalmas, amit leírtam, de így igaz”.9 Melyik a borzalmasabb: az őszinte vallomás, vagy sokkal inkább azon nyomasztó élmények (többek között a bolsevikok otthoni rémuralma, az emigrációba vonult nyilasok hőbörgése, a lehangoló képet nyújtó és reménytelen hazai irodalom vegetálása), melyek még az emigrációban is befelé fordulásra, magányt oldó olvasásáhítatra, a sorstársaktól eltávolodásra ösztönzik? Ez is, meg az is; olyan bizonyítványt kell ugyanis kiállítania, 74
