Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban
A hatalom akarása 809. jegyzetét, ahol az esztétikai állapotot Nietzsche a közlési és befogadási állapotok tetőpontjaként, egyben a nyelvek forrásaként aposztrofálja. Állapotokról, állapotváltozásról beszélünk újra meg újra. A mikéntről szólva - első pillantásra távol esőnek tűnő területet, a hatalom lényegét vizsgálva Nietzsche gondolkodásában - Heidegger megállapítja, hogy Arisztotelész doktrínájának (a Metafizika IX. könyvében), amelyben a lét alapvető meghatározóiként tárgyalja az energia, a dünamisz és az entelecheia jelenségeit, több köze van Nietzsche hatalom akarása doktrínájához, mint a kategóriák és modalitások bármely doktrínájához az akadémiai filozófia berkein belül.33 Nietzsche akaratértelmezése radikálisan eltér Schopenhauerétől, amennyiben tagadja az önmagában vett, tiszta akarat létezését. Felfogása szerint az akarat lényege a valamire irányultság, a valami felé tartás, követése valaminek - oly módon, hogy az akarás maga tételezi önnön célját és ágensét is - az akarat: hatás, szenvedély és érzés.34 Utóbbi három fogalmat Nietzsche nem definiálja, illetve csupán a hatalom akarásának konfigurációiként (miként a művészetet), vagyis körkörösen. Heidegger a pszichikai élet úgynevezett irracionális oldalaként azonosítja őket. Azt jelölik, „ahogy kapcsolatban találjuk magunkat más létezőkkel és egyúttal önmagunkkal. Az a mód, ahogy szokatlan erővel hangolódunk rá a létezőkre, amelyek nem mi vagyunk, és arra is, amelyik mi magunk vagyunk.”35 Az ilyen pillanatokat jellemezve, Nietzsche a különbség tudatosodásáról beszél. Ez azonban nem a megfigyelés, hanem a megnyílás eredménye, amely az erősebb érzés — a mámor - formáját ölti, s amelyhez öröm társul. A mámorhoz mint esztétikai állapothoz Nietzsche két érzést kapcsol: az erő növekedését és a sokaságét. Mindkettőt felfoghatjuk a hangulat értelmében - mint hangoltságot. Olyan állapotként, amelyben az ember képességei kölcsönösen egymásba hatolva növekednek. „Az érzésből (a mámoréból: G. F.) átruházunk a dolgokra, kényszerítjük őket, hogy merítsenek belőlünk, erőszakot teszünk rajtuk - ez a folyamat az idealizálás” (más szavakkal: „elsöprő nyomaték a főbb vonásokon”).36 Ha figyelembe vesszük, hogy mindez egyfajta tagolt kimondáshoz kötött, nem csodálkozhatunk Heidegger konklúzióján: „hátat kell fordítanunk a puszta állapotokra utaló, láthatóan egyoldalú beállításnak, és afelé kell forduljunk, amit ez a hangulat a hangosságunkban meghatároz. Az esztétika szokványos fogalmi nyelvéhez kapcsolódva, melyet Nietzsche maga is beszél, ezt a valamit formának nevezzük.”37 Mégpedig a forma eredeti görög fogalmának megfelelően. Az energia értelmében, amely Nietzsche jegyzetei szerint előadja, nyilvánossá teszi magát. Az így felfogott műben megjelenő maszkot szerzőnk korántsem értékeli oly nagyra, miként majd kései utóda. Ellenkezőleg. Úgy látja, hogy éppen „most kapja meg a dithürambikus kar azt a feladatát, hogy a hallgatóság hangulatát a dionüszoszi elragadtatottságig csigázza, hogy mire a tragikus hős a színpadra lép, ne az idomtalan maszkot viselő embert lássák benne, hanem azt az alakot, amelyet mintegy a saját elragadtatott látomásuk teremtett.”38 Vagyis, a rítustól már elszakadt közönség szorul csak rá igazán a művészet eszközeire. Hatásukra képes olyan vonásokkal is felruházni a tárgyat, amelyek annak „lényegétől” teljesen idegenek.39 Két dolgot érdemes megjegyezni. Az egyik, hogy az így felfogott látszat 682
