Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban
abból a mágikus erőből, amely lefoszlott róla, mikor művészetté lett”, mondhatjuk Dantóval.17 Hozzátéve mindjárt, hogy a mágikus szó használata nem igazán helyénvaló itt. Pontosabb, ha racionalitás előtti mozzanatról beszélünk, ami korántsem szinonimája a mágikusnak. Miként azt Danto maga állapítja meg: „az a fajta felkavaró érzés ez, mint amikor Iónjaink egy másik dimenziója ad jelt, a legmélyebb civilizációs réteg mögül”.18 Ilyen mozzanatok pedig a racionális és kulturális tevékenységgel is együtt járnak, esetenként meghatározó vonásait adják (például a tragédiában - az időben kibontakozó stílus egészétől aligha elválaszthatóan). írásunk e pontján érdemes lehet egy „harmadik utas” filozófusra bízni, hogy visszavezessen Nietzschéhez. Heidegger szerint ugyanis az önnön lényegeként megmutatkozó Isten, illetve a tőle idegen, voltaképpen meg-nem-mu- tatkozásként leírható maszk (illetve színész) - vagyis a reprezentáció két fajtája - között van egy további lehetőség. Ez a létezőnek azon a jellemvonásán alapul, hogy „a mindenkori megközelítésmódtól függően - más-más módon mutatkozhat meg önmagából. Még az a lehetőség is fennáll, hogy a létező olyan valaminek mutatkozik meg, ami önmagában nem. Ebben a megmutatkozásban a létező »olyannak látszik, mint«... Az ilyen megmutatkozást nevezzük látszásnak”,19 illetve látszatnak. A német filozófus itt még a nyelvről beszél általában, nem a művészetről. Nietzsche könyvének zárófejezetében viszont már témánkra összpontosít. „A művészet a legeredetibb és legmélyebbről feltörő akarása a látszásnak, vagjds az átszellemített ragyogásának, amelyben az Ittlét (Dasein) legfőbb törvényszerűségei lesznek láthatóvá”.20 Hogy a művészetről és a nyelvről írott mondatokat (Danto szóhasználatával) érzéki jegyeik alapján nem lehet megkülönböztetni egymástól, az nem véletlen. A valóságot a művészettől elválasztó szakadék mintegy folytatása a hiátusnak, amely - egyesek szerint - a nyelvet határolja el a külvilágtól. Platón Kratülosz című dialógusával indul a folyamat, amelyben az ember önnön nyelvéről való gondolkodása mindinkább egy határozott alternatíván belüli választáshoz kötődik. A konvencionalizmus követői a konszenzuson alapuló praxis egyértelműségében vélték felfedezni a szójelentések egyedüli eredetét. A hasonlóság elvét vallók számára ezzel szemben a szónak a dologgal való természetes egyezését írták le a helyesség fogalmával. „Azt a jogos kérdést - fogalmaz Gadamer - hogy a szó nem egyéb-e mint »tiszta jel«, vagy pedig van benne valami a »képből«, a Kratülosz elvileg járatja le. Mivel itt ad absurdum viszik, hogy a szó képmás, úgy látszik, nem marad más, mint elismerni: a szó jel.”21 így teremtve tiszta viszonyokat azon a területen, amelyet Danto a legfontosabbnak ítél a filozófiában, vagyis a valóság és a nyelv közötti zónában. Ő maga a művészet eredet-pillanataként, értékként tételezi, hogy a megjelenítés hordozói átalakultak „mágikus megtestesülésből puszta szimbólummá”.22 Hogy ettől a pillanattól „ugyanaz az ellentét van meg a valóság és a művészet, mint a valóság és a beszéd között”.23 Nem könnyű azonban igazán következetesen eltusolni a tényt, hogy nyelv és valóság között korántsem az a viszony lehetséges csupán, mint az elszigetelt jelek (szavak) és az egyes tárgyak között. Danto sem tagadja ezt, amikor a stílusról beszél, ám eltekint e tudástól, amikor a mimézis címszó alatt tárgyalt alkotások gyakorta rendkívül erőteljes stílusára kellene, hogy felfigyeljen (lévén a stílusról sok mindent 680
