Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Gál Ferenc: Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban
GÁL FERENC Nietzsche kontra Danto, avagy kalapácsok a vidám művészettudományban1 „Aki eltűri, hogy önmaga és a dolgok közé fogalmak, nézetek, könyvek ékelődjenek, tehát egyfajta múlt, aki tehát tágabb értelemben véve történelemre született, az sohasem fogja a dolgokat első ízben látni, és ő maga sem lehet soha első ízben látott lény; viszont a filozófusban e két dolog összetartozik.”2 Bevezetésként engedjük át néhány sorunkat a filozófiát éltető' álomnak. Ami azt súgja - a Derridát továbbgondoló Rorty szavaival -, hogy megalkotható a gondolatok rendszerének egyedül igaz metaforája, ha tetszik, végső szótára. A nyelv, amelyhez már nem lehet hozzátenni semmit, ugyanakkor lefordítható a tudomány egyetemes nyelvezetére. Képes magára ölteni a valóság logikai formáját és megnevezni legkisebb elemeit, miközben eleget tesz a verifi- kálhatóság követelményének, és a többi.3 Ha e ponton közbekérdezünk, hogy a művészet, a filozófia választható terepeként, vajon milyen lehetőséget kínál a nyugodt álmodozásra, akkor egyfelől harsány hangokat hallunk, melyek szétrebbentenék a fenti álmot. Nietzsche például, a maga kevéssé visszafogott stílusában, nem pusztán elválasztja e szférát a tudománytól, de mindjárt azt is kijelenti, hogy a tudós képtelen a művészetből bármit is befogadni. Másik fülünkben közben ott duruzsolnak az elméletek, melyek a művészetről való beszédet mind inkább az objektív távolságtartást garantáló fogalmakra alapozzák. Utóbbi tendencia végpontján, Arthur C. Danto andalítóan analitikus rendszerében a művészet a ready-made mintájára rögzíthető tárgyiasság és a művészetfogalomra alapozott értelmezés korántsem véletlen találkozása az esztétikai tudat boncasztalán — az érzéki mozzanatok teljes kizárásával. Tanulságos jelenete a szendergés határán kibontakozó elbeszélésünknek, amikor Nietzsche és Danto, mondhatni, egymás mellett ülnek az antik görög tragédia nézőterén, beszámolóik azonban olyannyira eltérnek egymástól, mintha az előadás során legalább egyiküket valóban elnyomta volna az álom. Nietzsche a Tragédia születésében vázolja azt a változást, ahogy a görögök Dionüszosz-ünnepségeiből a tragédia kialakul. A korábbi stádiumban a „dio- nüszoszi megszállott szatímak látja magát, szatírként pedig meglátja az is677
