Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Czeglédi András: Felejtés és emlékezet

fogalmat’, mint ’a népszellemek dialektikáját’, ami nem más, mint a ’a világ mint ítélet’. Ezt a Hegel módjára értett történelmet nevezték gúnyosan Isten földi tevékenységének, s ezt az Istent ugyanakkor a történelem alkotta meg. Ez az Isten azonban önmaga számára a hegeli koponyán belül vált átláthatóvá és érthetővé, s immár végighaladva keletkezésének valamennyi dialektikusán lehetséges fokán, egészen addig a bizonyos önkinyilatkoztatásig emelkedett: úgyhogy Hegel számára a világfolyamat csúcspontja és végpontja az ő berlini létében esett egybe. ...az általa megsavanyított nemzedékbe beleplántálta a ’történelem hatalma’ iránti csodálatot, ami gyakorlatilag minden pillanatban a siker leplezetlen csodálatába csap át, és minden tényszerűnek a bálványimádásához vezet... holott a faktum mindig ostoba, és mindenkor inkább hasonlított egy borjúhoz, mintsem egy istenhez.” (THK, 77. skk. o.) Ha már ostobán makacs tények: „amennyiben a történelemben vannak törvények, a törvények nem érnek fabatkát sem, és a történelem sem ér fabatkát sem”. (THK, 87. o.) No persze - a monumentális, kritikai és antikvárius történetírást megkülönböztető, értékeiket egyaránt elismerő', gyengéikre egyaránt rátapintó - Nietzsche felállítja a szívének mégiscsak legkedvesebb monumentális történetirás ’alaptörvényét’, mintegy dekonstruálva a hegeli világtörténelmi egyéniség leírását: „Nem, az emberiség célja nem a végben rejlik, hanem egyedül a legkiválóbb példányaiban.” (THK, 85. o.)

Az antihegeliánus Nietzschének egyébként komoly utóélete lett, Deleuze egész Nietzsche- értelmezését erre - Hegel és Nietzsche szembeállítására - fűzi fel.

15 így egyre markánsabb lesz a nacionalizmus elleni fellépése s német öngyűlölete. Kulcsszó és gyűjtőfogalom: ’jó európaiság’. E terminus technicus első érdemleges kibontására az Emberi, túlságosan is emberiben kerül sor, s éppen ebben a könyvben fogalmazódik meg a legtisztábban az ’Athén’ és ’Jeruzsálem’ kompromisszumaképp felfogott okcidens gondolata: „kiterjedését tekintve jóval nagyobb területet értenek Európán, mint a földrajzi Európát, Ázsia kis félszigetét: idetartozik nevezetesen Amerika [is]. ...Másrészt nem egész Európa tartozik »Európa« kultűrfogalma alá; csakis azok a népek és néptöredékek, amelyek a görögökben, a rómaiakban, a zsidóságban és a kereszténységben közös múlttal bírnak”. (KSA II., 650. o.) Nietzsche antiszemitizmus elleni nyilvános harca is az Emberi, túlságosan emberiben veszi kezdetét, szó szerint egy lapon a ’jó európai’ terminusának első felbukkanásával (KSA II., 309. o.). E küzdelem idővel szintén radikalizálódik: a Túl jón és rossszon szerzője a kortárs antiszemiták fősodrának elképzelését visszájára fordítva azon morfondírozik, hogy az ’antiszemita bőgőmasinákat’ ki kellene utasítani a Birodalomból; az elboruló elméjű Nietzsche-Cézár pedig egyik utolsó Wahnzet- teljében - mintegy előzetesen átfordítva az antiszemitizmus XX. sz.-i extremizálódását - elrendeli az összes antiszemita azonnali agyonlövetését. Az antiszemitizmussal szembeni mélységes ellenszenv belső egyensúlyt/ellensúlyt teremt ’Athén’ és ’Jeruzsálem’ kompromisszumának nietzschei elgondolásában - ui. itt alapvetően szó sincs két egyenrangú fél közötti egyezségről: a szimbolikusan értett Jeruzsálem győzelme nyilvánvaló. Az okcidens zsidó-keresztény fundamentuma a megmaradó elem: ’Athén’-ről ma csak ’Jeruzsálem’-en keresztül tudunk. Tatár Györgynek ezt a nietzschei álláspontot magáévá tevő megfogalmazásában: „S a mai történész, ha azt akarja megmondani, mekkora távolság választja őt el a marathóni görögtől, ezt csak a Golgota dombjára felhágva tudja elmondani.” (Ld. Tatár előszavát a THK-ban, 13. o.) És persze további egyensúlyozó adalék, hogy Nietzsche szerint ’Athén’ maga is felelős saját bukásáért, a klasszikus görögségtől sajátos önfelszámoló tendencia érvényesült, hívja azt jó európai bölcselőnk ’Szókratész, az első teoretikus ember’-nek (A tragédia születésében) vagy ’platonizmus’-nak (pl. a Till jón és rosszon előszavában) stb.

Mindebből Nietzschénél az következik, hogy „nekünk, moderneknek saját magunkból merítve nincsen semmink” (THK, 49. o.) - még ha erről hajlamosak is vagyunk megfeledkezni -, s ennyiben modernek és régiek vitája eleve eldöntetett. A kereszténységre alkalmazva: örökösök, posztkeresztények vagyunk, nagy tévedés azt hinni, hogy már nem, hogy az újkor teljességgel új kor. Sokat tud mesélni erről Az esztelen ember (Vidám tudomány, III. könyv, 125, ld. Tatár Gy.. Az öröklét gyűrűje, Bp., Gondolat, 1989, 52. skk. o.) vagy az alábbi, kései töredék: „Többé nem vagyunk keresztények: elszakadtunk [entwachsen] a kereszténységtől, s nem azért, mert túl távol, hanem mivel túlságosan is közel lakoztunk hozzá, még inkább, mert belőle nőttünk ki [aus ihm gewachsen sind] - maga kényesebb és szigorúbb jámborságunk az, amely ma megtiltja, hogy keresztények legyünk.” (KSA XII., 165. o.)

Viszonylag keveset szokás emlegetni, hogy az Athén és Jeruzsálem - Nietzsche szerint rosszul sikerült - megállapodását felbontani igyekvő filozófus nem egyszerűen Athént, még csak nem is minden további nélkül a preklasszikus görögséget választja. így pl. a perzsaság metaforája gondolkodásának roppant fontos - külső vonatkozási pontot és immanens kritikát egyaránt megjelenítő' - és kellőképp elhanyagolt trópusa (említett Jeien/íor-tanulmányomban minderre bővebben kitérek). E trópus vizsgálatával még nyilvánvalóbb az assmani értelemben vett mne657