Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia
húzhatnánk, törölhetnénk ezt a jelzőt, hisz Nagy Pál is használja a multime- diális művészet szószerkezetet (pl. 38. o.), s szándékaiban is benne van a többféle médium által létrehozott műalkotás eszménye és konkréciója. Miként ezt bizonyítja a kitűnő képanyag, külön kiemelve a képvers antológiát. Egyetlenegy dolog miatt mégsem tesszük meg ezt a könnyed törlési mozdulatot. Mégpedig azért nem, mert legalábbis a honi tudományos és művészeti élet felparcellázott területének egyesítésére eleddig még kevés kísérlet történt, s azok a kísérletek is félúton megálltak. Azt is tudjuk, hogy ez is egy folyamat, aminek kitűnő kezdeményezéseként tarthatjuk számon az irodalom új műfajairól szóló összegzést. Mivel a művek, alkotói tendenciák játsz- szák a főszerepet. így most már értelmezhetjük a (b)irodalom új műfajainak kitágításának kísérletét, hogy az tulajdonképpen ezen a néven (irodalom) nem lehetséges, mivel olyan tradicionális felségterületeket sért (képzőművészet, zene, film, színház stb.), ami lehetetlenné teszi magának a művészet új fogalmi kontextualizációjának végigvitelét, a funkcióváltás kereséséről már nem is szólva. Mert a könyv és Nagy Pál munkásságának is egyik alapgondolata az esztétikai, jelen esetben irodalmi önérték kimunkálása. De ha ezt továbbgondoljuk már a többször említett esztétikai-etikai magatartásforma horizontjában, akkor már világossá válik, hogy ez túlmutat az önmagában nyugvó esztétikai értékpreferenciákon, s egzisztenciális és világértelmezési stratégiákat rejt magában. S még egyszer aláhúzva, mindezt tartalmazza Nagy Pál teoretikus életműve, azonban csak akkor, ha destruáljuk az egyes fogalmakat, s akkor nem a (b)irodalom új műfajai szaporodnak egyre, hanem a birodalom, a szétszakítottságok birodalma foszlik szét, s maradnak a mindenkori új kezdetre irányuló művek, az alkotó-befogadók, újrabefogadó-újra- alkotók, s a sort tovább folytathatnánk. Fontos az avantgárd-kontextus irányainak újragondolása is. Nagy Pál Az elérhetetlen szöveg (Prae palimpszeszt)13 monográfiájában Proust, Joyce és Szentkuthy komparasztikája kapcsán az utóbbi szerző egyenrangúsága mellett érvel. A hatástörténeti és a lehetséges továbbértelmezés esélyeket emeli ki az alapos rekonstrukciókból. Az élet, tudomány és művészet között bolyongó Szentkuthy alakja, az analitikus, mitikus és végleteket hajtó polihisztoré valóban megérdemli a helykijelölés eme nemes stratégiáját (s ennek előmozdítását a francia fordításkezdeményezések keretében maga a szerző is szorgalmazta). Az összehasonlítások és rokonítások Szentkuthyra irányuló szálai meggyőzően bizonyítják mind a Prae egyedülállóságát, mind a fogadtatások és lehetséges kanonizációk természetét. A gondos elemzések kitűnően érzékeltetik, hogy az epigonizmus miért nem jöhet szóba, s hogy nemcsak egy művelt elme dilettáns játékával van dolgunk, s nem az egyéniség kifejeződésével, „hanem egy (minimum) ezeréves kultúrhagyomány fáradtan tarkálló elemeiből összerakott »pattern«” igényességével fogalmazódhat meg műalkotás Szentkuthy mércéje szerint. Fontos mozzanatokat rögzít Nagy Pál, mikor a befogadásra kész tájat és tereket emel ki, mikor a valóság és virtualitás határterületeinek érzékenységét domborítja ki a különböző értelmezési kísérletek kapcsán. Szentkuthy egész írásmódjának jellemzése ebben az esetben radikálisan provokatív honi (prózai) irodalmi hagyományainkkal összefüggésben. S az is jelentékeny hozadék, hogy az örök játék Szentkuthy változataként megjelenő megismerni és megőrizni a világot, valamint az állandó 554
