Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bohár András: Művész(et)fenomenológia
túlról köszöntik a művészeket és ténykedésüket, ám ezzel párhuzamos 1988- ban A Buddhista misszió égisze alatt több könyv is napvilágot látott, ahol más formában, de ismét verbális poémákkal találkozhatunk. A cselekvés szabadságának aktív művészeti deklarálásaként, túlmutatva a szokványos kulturális kereteken — s majdnem magán a nyugati kultúrán is - alapvető' egzisztenciális kérdések fogalmazódnak meg. Ezt az időszakot reprezentálják a tulajdonképpeni meditativ „költeménycsírák”: „egy szó / túl kevés ahhoz, / hogy megértsd. / két szó / túl sok ahhoz, / hogy megértsd.”6 Ahol a létezés kérdésessége és eksztatikus túlfeszítettsége egyaránt megjelenik: éhezni / éhezni / teletömni magam / a semmivel / beszopni a mindenséget / kiokádni / az ürességet / erősen megtisztulni / újra valakinek lenni / éhezni / éhezni”.6 A körforgás érzékelése a valamiből a semmibe tartó, ám azt reflexíve megélő költészetben így sajátosan ötvöződik a keleti tradícióval: azonban nyomok mindig maradnak európai ittlétünk felismerésére. Amit jelez az iróniából és melankóliából egybegyúrt hiánylény-voltunk manifesztációja: „az éhség elmúlt a fáradtság visszahúzódott a zsigerekbe / a test feladta az ellenállás / látható jegyeit / nem maradt más / csak a hiány”.7 Ennek továbbéléseként látnak napvilágot azok a gyermekverskötetek (Zsófim könyve, majd ennek módosított változata 1999-ben a Kis könyv ennek is annak is), ahol a játékos létezés egyedi értelmezése kap hangsúlyt, most egy más dimenzióban: a gyermekvilág teljességét megkísértve. Ezek az utalások Tóth Gábor verbális költészeti variációiban azt is láttatják, hogy ennek az összetett pályának ez a szegmense a művészeten és irodalmon innen is sajátos határjárásokat követett el. (a költészet anyagáról: versek, vizuális szekvenciák: Mészáros Ottó 1.) Majdnem ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Mészáros Ottó munkásságának az 1980-as évek közepétől egészen napjainkig ívelő szakaszaiban éppúgy megtalálhatjuk a sajátos verbális poétikai megmozdulásokat, miként a vizua- litás és performativitás különösen szerveződő gesztusait. A költészet anyaga az én másik kapcsolódási pontjainak megjelenítésében található föl. A kapcsolat adódásának mércéje a költemény lesz, amelynek horizontjában a másik akartként, kívánt érzékiségként ölt látható alakot: „azt az eget nézed / és egy mozdulatlan játékot, / valami oda-visszakacsintást remélsz, / melynek - azt hiszed - / a földi őrület nyomába sem léphet (Örökszép játékaid, 1988).8 A költészet kötő-any agaként pedig éppen a földi őrület nyomába lépő reflexivitás és paradoxia bizonyul. Ami már a költő ön-értelmezése kerül hangsúlyos helyzetbe. De úgy, hogy a lecsupaszított és magára hagyott egzisztencia létmódjára, az igazság mibenlétére kérdez rá: „Ha elmondasz egy igaz történetet magadról, elveted azt a lehetőségedet, / hogy más légy, mint aki vagy. // Ha elmondasz egy hazug történetet magadról, / elveszted azt a lehetőséget, / hogy az légy aki vagy. // Ha nem mondasz semmit magadról, / feladod azt a lehetőségedet, / hogy legyél valaki.” (Ha elmondasz... 1994).9 S a költészet élő-any agaként pedig a testet, az itt-létet időben megélőmegértő költővel találkozhatunk. Itt is a meghatározhatatlanság bizonyossága sejlik fel. Az emlékezés megelevenítő s nemcsak tudati demonstrációja, valóságosként is megjelenő fikcióként a lét és a közvetlen valóság lehetőségét 551
