Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Bodor Béla: Jel- és testészeti tanulmányok
egyaránt áll rokonművek felidézéséből és a megidézett irányzatok, törekvések lexikon-szócikkszerű ismertetéséből. A higgadt leírás gesztusa tehát minősítés, sőt tekintélyérveket sem nélkülöző kanonizációs processzus is egyben. Az anyag fellelésének módja - Tóth munkásságának sajátosságaiból adódóan - alig lehet más, mint maga a művekről szóló beszéd. ízlés dolga, hogy személyes mitológiának, legendáriumnak vagy anekdotikának nevezzük ezeknek a történeteknek és kommentároknak az együttesét, de magának a műképzés eljárásrendjének a sajátosságaiból, a kérdésirányok fundamentális jellegéből következik, hogy objektív műleírásokat készíteni ebben az esetben nem lehet. Tóth Gábor művészetének a határsértés a lényege. Ha Duchamp azt mondta, hogy ready maid-ből nem szabad évente kettőnél többet készíteni, hogy megőrizzük az így kiválasztott tárgyak kiválasztottságának minőségét, akkor Tóth a szeméttároló körül összekapart koszt teszi meg talált műnek, és semmi mást nem csinál vele, csak lefényképezi, majd címet ad neki: Releváns szemiotikái adaptációnak, nevezi el. Azt gondolnánk, hogy ez a gesztus már a végsőkig feszített változat. Pedig nem. Egy nő meztelen kebleinek alsó részére írja a művész nevét. Ha megemelik a nő mellét, láthatóvá válik az egyébként takarásban maradó felirat: Marcel / Duchamp. Ezt a talált művet persze csak az „találhatja meg”, aki tudja, hogy mit keres és hol. Az ironikus gesztus rámutat arra, hogy még ebben a — pusztán művészi ízléssel bíró tekintélyszemély alakjában megjelenő - szerepben is mennyi a manipulativ tényező. Azzal pedig, hogy maga a művész legegyénibb attribútuma, a neve válik talált tárggyá, a ritka megnyilatkozással óvott értéket, a művészi tekintélyt semmisíti meg... pontosabban annak eredendő semmisségére mutat rá Tóth. Szombathy monográfiájában kitűnően működteti azt a kétirányú eljárást, ami abból következik, hogy teoretikusan felkészült szakember, ugyanakkor gyakorló művész. A kolléga jártasságával készíti el a műleírásokat, rámutat azokra a mozzanatokra, melyek az adott műben relevánsak (és ez nem mindig könnyű, hiszen egy akcióban vagy performance-ban sok minden történik, ami eltereli az ember figyelmét a kívülállók számára nem mindig megmutatkozó lényegről), és szembesíti ezeknek a mozzanatoknak az eredőjét a művészeti tevékenység létkérdéseivel. Filozófiailag ez az eljárás egy hosszú, egészen a klasszicizmusból eredeztethető tendenciát rajzol ki a műről való gondolkodásban. A klasszika csorbítatlan auktoritású művésze a fenséges és a rettentő felmutatásával a nagy pillanatok kivételességéről beszél. A Heidegger által hosszan elemzett Csodás kékségben című költői prózájában Hölderlin azt mondja: „Teli érdemmel, mégis költőien lakozik az ember ezen a földön.” Ebben a gondolatban egy új szemlélet jelenik meg, melyben nincsenek többé kivételes pillanatok, illetve minden pillanat kivételesnek mondható. A realizmustól az impresszionizmusig (a különféle művészeti ágakban) megmutatkozott ennek a gondolatnak a színe éppúgy, mint a fonákja. Az avantgárd azonban újabb fordulatot hozott, amikor a létből az egóba helyezte a műalkotás komplexumát. Az avantgárd művész jellé teszi önmagát, és olykor egyes elkülönített gesztusainak, máskor létezése egészének jelentést tulajdonít. A befogadó első körben problematikusnak találja ezt a processzust, de azt látjuk, hogy a második szinten a „hagyományos” és az avantgárd mű543
