Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember
mondható, hogy a vers címében és a második versszakban szerepló' megfáradt jelző sokkal negatívabb a fáradtnál. Aki nem csupán fáradt, hanem megfáradt, az egész élet terhét érzi tagjaiban, lelkében és idegrendszerében. Egészséges, jó közérzetéi ember is átélheti akár az idilli könnyűséget egy végigdolgozott nap végén, a puha fűbe heverve, hallgatva a meghitt csöndet. József Attilának nem pusztán idill, hanem a nyomasztó emlékektől fájó élet vigasza a csönd, a nyugalom. A tragikum visszája. Nyugtatószer, jótékony máktea. Az Adyra utaló felsorolás minden eleme a fájdalom súlyával hatna rá, ha nem oldaná föl a panteisztikus természetélmény. Párját nem találva, rossz magányos férfinak lenni. Rossz volt árvának, fáj magyarnak lenni, és élete, Jolán nővérére és sógorára utalva, nem osztatlan öröm az ő helyzetében. A vers közel áll az idillhez - a műfaji besorolás kényszerében idillnek is mondhatjuk -, bölcseleti értelemben mégsem az: a „menekülő élet” menedéke, ha egyelőre nem is a legutolsó, mint tizenhárom évvel később, a Nagyon fáj idején. De nincs jogunk egyszerűen belévetíteni ebbe a költeménybe a kései versek tragikumát: a tizennyolc éves József Attila itt megleli vigaszát: helyét a teremtésben. A harmadik versszak olyan költői erőket mozgósít, amelyek a legnagyobb tehetségeknél is ritka pillanatokban szabadulnak fel. ,A békességet szétosztja az este” megszemélyesítése már önmagában olyan meghittséget áraszt, mint Arany János idilljében, a Családi fórben a gyermekeinek ételt kínáló anya jelenete. (Az alig későbbi Tanítások című vers e részlete visszhangzik rá: „Az én hitem a földnek melegsége / és miként a föld szétosztja melegét / gyenge füveknek, rengeteg erdőknek / az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.”) S a kép folytatásával ér csúcspontjára a vers. Az ő életművében nem ritkaság az ember és a természet közösségéből fakadó kegyelmi pillanat. A szentáldozás vagy az úrvacsoraosztás konkrét értelmében használom a szót. (A család anyai ága református volt, a Mama vasárnaponként olykor elvitte gyermekeit a Kálvin téri templom istentiszteleteire). Am a templominál is egyetemesebb távlatba helyezi József Attila ezt a megdicsőült képet, melynek egyszeri voltát a most szó jelzi. A „meleg kenyeréből egy karaj vagyok” vallásos képzetet kelt. De úgy vélem, ennél a konkrétságnál is fontosabb a kép köznapi realitása: az a magától értetődő mozdulat, amely az említett Arany János-versben is oly természetessé, mégis ünnepivé varázsolja az ételosztást. A kenyéradásnak Jézus cselekedeteiben többször is múlhatatlan jelentősége van. József Attila számára ez egybevág a szociális igazságosság elvével: az alapvető igények kielégítése az élethez való jogegyenlőséget jelenti, s nem téveszthető össze valami fonák egyenlősdivel. Vallásos tárgyú és vallásos utalásokat tartalmazó verseiben szinte mindig ilyen köznapi módon - többnyire a paraszti élethez kapcsolhatóan - jelennek meg a kereszténység alapértékei. Ezek közül kiemelkedik a szeretetelvűség, valamint az a krisztusi tétel, amelyek Máté és Márk evangéliumában, közelebbről a Hegyi beszédben egyaránt a „Boldogok a lelki szegények” formájában fogalmazódik meg, különösen, ha kiegészítjük Jézus e mondásával: könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába. A Megfáradt ember harmadik szakaszában az isteni személyként megszemélyesített kozmikus-természeti fogalom, az este úgy cselekszi a jót, úgy 500
