Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember

zsef Attilától sem idegen a vallásos érzület, ebben a versben különösen. De ő már messze jár a mindenáron megbékélést kereső' szemlélettől: a vallásos üdvösség keresése szorosan összeforr életművében az evilági harc és az ugyancsak evilági boldogulás céljaival. Igaz, ez az egység majd felbomlik a marxista ideológia hatására, de nem véglegesen: ismét megjelenik, ha csak az istenvágy formájában is. (Ezt az összetett kérdést más alkalomból részletesebben is megvizsgálom.) A vers és Courbet festménye közt a hangulat annyiban csakugyan közös, hogy a Megfáradt ember is kikapcsolja a küzdelmek magasfeszültségét. A versindító szakaszról méltán állapították meg többen is (Fodor András például), hogy a költő legfontosabb korai mestere, Juhász Gyula tájfestő versei hatottak rá. A dél-alföldi magyar tájak megörökítő- je és jelképessé transzformáló, szimbolista mestere általában is hatott pártfo- goltjára, nemcsak verseinek sokat emlegetett impresszionista szemléletével, hanem népért, nemzetért fennvirrasztó várakozásával is. De a legszebb Juhász-versek fülledt, vihar előtti feszültsége most nincs jelen az ifjú költő művében, inkább csak a posztimpresszionista hangulatkép juttatja eszünkbe mesterét. A jótékony hatásokkal együtt vagy ellenükre, a maga csapásán halad már József Attila. S ebben a korai alkotásában minden feszültség teljes feloldását keresi és találja meg.

Fontos a hazatérő parasztokhoz társított „komoly” és a „hallgatag” minőség: érezteti a csöndet, a leszálló este tartozékát. (A hallgatag nem jelző vagy névszói állítmány, hanem régies, rag nélküli módhatározó — v. ö.: hallgatagon; a rag elnyelése is érzékelteti a csöndet.) Aki már ízlelgette a nyári, nyárvégi esték hangulatát, az tudja, hogy a hangok is másként hatnak ilyenkor, mint fényes nappal. Tompul a világ zsongása, melyben sejtelmesen fölerősödnek a madarak jelzései, a vércse vijjogása, a fácán rikoltása; hangjuk szelí- debbnek tetszik, elvegyül a rovarok zümmögésével-ciripelésével. Enyhül a hőség, eláll a szél. Oldódik a feszültség, elnyugszik az agresszió és a félelem.

A megmozdult tájban, a szélesen elterülő földek között egymás mellett fekszik a folyó és a versbeli gondolkodó. A kis és nagy, álló és a mozgó objektumok egyneműsödnek. Semmi nem utal arra, hogy a költő vajákosságot művel, mégis érezzük a kép metafizikai sejtelmességét. A földeken néma árnyak haladnak el, ellentétben a már nevében is mozgást hordozó folyóval, mely éppúgy „fekszik”, mint partján az ember. Kettősük - a hatalmas méretkülönbséget eltüntetve - oly természetesen, mondhatni, testvériesen olvad egybe, mint a parasztházak gyermekei a közös fekhelyen. Találgathatjuk, a költő vajon megszemélyesíti-e a folyót, vagy ellenkezőleg, ő lényegül át a természet részévé, s így „tárgyiasul” az ember. A metaforikus azonosítás leheletfinom változata ez, melyet végképp nem nevezhetnénk „összevont hasonlatnak”. (A folyó, a vízpart máskor is meditációra ihlető színhely, pl. a Dunánál, vagy az Oda című versben. Vagy a nyugalom fontosságát ugyancsak éreztető Ars poeticában-. „A nyugalom, a remegés / egymást öleli s kél a habban / kecsesen okos csevegés”. Mint majd más példákkal is igyekszem szemléltetni, egész sor nagy vers előképe a Megfáradt ember).

Ha idáig a kép a végtelenbe tűnő folyó és az emberi méret azonosításával szerzett meglepetést az olvasónak, akkor a továbbiakban a parányit hozza közös szintre az emberrel: „gyenge füvek alusznak a szívem alatt”. E nagy érzelmi telítettségű kép megszemélyesítésen alapuló metafora; ember és ter497