Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Alföldy Jenő: József Attila: Megfáradt ember
ALFÖLDY JENŐ József Attila: Megfáradt ember (Verselemzés) A földeken néhány komoly paraszt hazafelé indul hallgatag. Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én, gyenge füvek alusznak a szívem alatt. A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget, harmattá vált bennem a gond és teher: se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér, csak megfáradt ember, aki itt hever. A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok. 1923 Mint oly sok más József Attila-versről, erről a költeményről is számos elemzés született már. A Megfáradt emberről gondolkodva mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy a remekmű alapos szemügyre vétele mindig új észrevételeket és tanulságokat hoz. Ennek a műnek is vannak feltáratlan titkai, és lesznek is még minden bizonnyal. A Megfáradt ember, egy vers, amelyben az ember teljességgel azonosul az őt körülvevő világgal - és viszont: a természet nyújtotta élmény kitölti a megpihenő lelkét. E vers világa több mint környezet: otthonos táj és kozmosz is, és mindkét minőségében meghitt, nyájas, befogadó. József Attilának ez a korai verse modern létköltemény, nagy versek előlege. A kis költemény minden szerkezeti eleme az ember és a világ egységét sugallja. A szerkezet koncentrikus: mint a vízbe hajított kő nyomán a hullámok gyűrűi, úgy vet gondolati középpontja körül szélesedő köröket. A motívumok vissza-visszatérnek, és új szólammal gazdagítják a már megpendített gondolatot. A folyó és az én egymásmellettisége mindhárom versszakban megjelenik, szoros összefüggésben a vers uralkodó állapotával, a nyugalommal. S ez egyszerre világ- és lelkiállapot: összekapcsolja és azonosítja a kinti és a benti tartományt. 1923 szeptemberéből való a vers. József Attila ugrásszerű fejlődésének időszaka ez. Nemcsak A szépség koldusa című kötete van mögötte. Túl van A kozmosz énekén is. Nem sokkal a Megfáradt ember előtt írta Uram! című 495
