Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Sághy Miklós: Wittgenstein késői filozófiájának metaforaelméletéről

mindennél fontosabb számára. Gaál Sámuel az „agár” szót ez esetben nem metaforikusán használja, hiszen az ő használatában a szó nem lépi át a gesz- terédiek nyelvi világának határait, és e világban az „agár” ’legértékesebb’jelentése közhelynek számít. Metaforikussá akkor válik az „agár” szó, mikor átkerül az olvasó világába, hiszen ott mind a geszterédi nyelvjátékban rárakódott, mind pedig az azon kívüli nyelvjátékokban meglévő'jelentésaspektusa egyszerre érzékelhető a szónak.

Az új aspektus megjelenésének, felvillanásának harmadik módját „organizációs aspektusának lehetne nevezni. Ebben az esetben az aspektusváltással, vagyis az új aspektus megjelenésével olyan (szöveg)részek válnak egyszerre összetartozóvá, melyek korábban nem voltak azok.16 Az új aspektus megjelenésének ez a módja jellemezheti például a mondat- és szövegmetaforákat. A mondatmetafora esetében a kontextusból vagy a szövegből kell kikövetkeztetni a hasonlósági reláció hiányzó összetevőit (egészen pontosan: a tenor jellemzőit). Wittgenstein az ilyen rekonstrukciós eljárásokat egy képrejtvény megfejtéséhez hasonlítja: „egyszer csak látom egy képrejtvény megfejtését. Ahol korábban ágak voltak, ott most egy emberi alak van. A vizuális benyomásom megváltozott, és most íme felismerem, hogy nemcsak színe és formája volt, hanem egy egészen meghatározott ’organizációja’ is.”17 A szöveg interpretálása során a korábban izoláltalak tűnt elemek visszamenőleg értelmet kapnak egy átfogóbb strukturális egészben. Egy szövegmetafora megértése során hasonló „organizációs” meglátásokra van szükség. Ha elfogadjuk, hogy a szövegmetafora értelmezése a szöveg-világ metaforikus relációjában zajlik, akkor látható, hogy a szöveg csak a reláció egyik oldalát jelöli, az olvasó feladata pedig az, hogy létrehozza a reláció másik felét, vagyis hogy észrevegye a szöveg(világ) és világ hasonlóságait.18 E tevékenység egy „organizációs aspektus” megkonstruálásával és észrevételével lesz egyenértékű.

Összefoglalva: a metaforikus aspektus létrejöttének lehetősége nyelvjátékok metszéspontjában vagy kölcsönhatásában képzelhető el. A nyelvjátékok önmagukban nem metaforikusak, csak egy másik nyelvjátékkal összeütközve. Egy metafora létrejötte mindig egy új nyelvjáték lehetőségét hordozza, hiszen egy új aspektus új nyelvjáték születését eredményezheti, míg ezzel egy időben más nyelvjátékok elöregedhetnek és elfelejtődnek.19 A metafora tehát mind hétköznapi, mind irodalmi nyelvjátékok létrehozásának fontos eszköze lehet.

Végezetül fel kell tenni a kérdést: mit nyerünk mindazzal, hogy a metaforát a nyelvjátékok egymást át- meg átfedő, definiálhatatlan rendszerében kíséreljük meghatározni? Attól félek, hogy nem túl sokat. Célravezető nyilvánvalóan az volna, ha meg tudnánk adni azokat a szabályokat, melyek a metaforák létrejöttét, a metaforát létrehozó nyelvjátékokat irányítják. Wittgenstein azonban többször hangsúlyozza — és éppen ez etikai tanításának alapvetése —, hogy a nyelvi cselekvéseinket irányító szabályok egy olyan néma tudás részei, melyet elemezni, definiálni lehetetlen. Nyelvünk lényege kibújik minden meghatározási kísérlet alól. A szabályokat kimondhatatlanul tanultuk meg, mintegy be lettünk rájuk idomítva, hiszen „a szabálytanuláshoz nem tartozik hozzá annak indoklása, hogy miért kell a szabályt követni, a szabályokat egyszerűen belénk verik.”20 Wittgenstein gondolatainak két fontos tanulsága azonban mégis lehet a metaforák jellemvonásainak tekinte456