Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Dan Rhodes: Szutyok
gebbi városból. Valahányszor újabb városba költözött, mindig küldött Rosá- nak egy képeslapot az iskolája címére, leírta az új városát, és minden jót kívánt a lánynak. Nem tudta volna megmondani, miért írja ezeket a képeslapokat. Csak úgy. Mikor a lapok eljutottak a lány szüleihez, odatartották Rosa elé, és felolvasták neki az üzenetet. Miután Zenótól jött már vagy fél tucat lap, Lucia és Pietro albumba gyűjtötte az összes képeslapot, amit Rosának valaha is küldtek. Rosa albuma állandóan gyarapodott. Lucia gyakran ült le melléje, miközben a lány párnákkal felpolcolva ült az ágyában, lapozgatta Rosa eló'tt az albumot, és megjegyzéseket fűzött a képekhez meg ahhoz, amit a lány barátai írtak. A képeslapok világos plasztik tokba voltak bújtatva, vagyis mind a két felük jól látszott. Miközben felolvasta Rosának a jól ismert üzeneteket, Luciát meghatotta a belőlük áradó szeretet. Bár tudták, hogy nem tud olvasni, és nem is érti meg a felolvasott szavakat, Rosa barátai mégis részletes beszámolókat írtak távoli helyekről, a vakáció alatti szórakozásaikról, és jókívánságaikkal halmozták el. A lányok millió csókkal zárták lapjaikat, a fiúk meg azzal a sorral, hogy Hamarosan találkozunk. — Ezt nézd meg, Rosa! — mondta Lucia a lányának egy napon, és egy képre mutatott, amely a Dózse-palota aranylépcsójét ábrázolta. Úgy látszott, Rosa tüzetesen megnézi a képet, és magába szippantja minden részletét. Elmosolyodott, aztán nevetésre fakadt, közben izgatottan zihált. Felült, és az anyjára nézett. Tekintetük találkozott; Lucia megérintette a lánya arcát. Rosa megint nevetni kezdett, mintha az anyja volna a legmulatságosabb lény a világon. Aztán szemében megint kialudt a szikra, ajka elvesztette a feszességét, és Rosa visszarogyott a párnáira. Az orvos szerint az effajta epizódok valószínűleg a lány idegrendszerével álltak kapcsolatban, Lucia azonban meg volt győződve róla, hogy a doktor nem tudja, mit beszél. Ha látná ilyenkor Rosát, szólni sem tudna ámulatában, s talán ő is sírva fakadna. Pietro is hazaért; a felesége eléje sietett. - Jaj, de kár, hogy nem jöttél öt perccel hamarabb! — mondta Lucia. Immár már a vak is láthatta, milyen gyönyörű lehetett volna Rosa. Összetörte volna a szívét a romantikus hajlamú fiúknak. De hiába a hosszú, fényes haja meg a pazar alakja, az üres arckifejezés, a lecsüngő fej, meg a hirtelen és nyilvánvalóan értelmetlen mozdulatok mit sem változtak az évek során. Néha elment a ház előtt egy-egy férfi, aki nem volt ismerős azon a környéken. Mihelyt megpillantotta a verandán Rosát, és látta a tökéletes bőrét meg a fénylő haját, eszeveszettül beleszeretett. De mikor legközelebb arra sétált a legszebb ruhájában, és meglátta a lány tátott száját, semmibe vesző tekintetét, nyomban elrohant, mint akiben összeomlott a jövő látomása. Lucia és Pietro közt kialakult egy játék: szinte lesben álltak az ilyen férfiakra. Úgy nevezték őket: Rosa férjei. Azután is folyamatosan jártak hozzá a látogatók, amikor abbahagyta az iskolát. Esténként lányok jöttek, kiültek melléje a friss levegőre, átölelték, felolvasták neki a képes újságok pletykarovatát, meg igaz történeteket mindennapi olaszok nem mindennapi tetteiről, rafinált kísérleti frizurákba fésül436
