Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - ÁRainer-Maria Rilke: Az olajfa-kert (vers)
RAINER-MARIA RILKE Az olajfa-kert Ment fölfelé a szürke lombon át oly szürkén, mint az olajfák vidéke, lehajtva mélyen poros homlokát az út porától forró két kezébe. Elérte hát. Itt vár rá majd a vég. Most megvakultán útra hogyan keljek, s mért várod el; hirdessem szerteszét, hogy vagy, amikor magamban sem lellek. Mert nem lellek. Enbennem sincs lakod, se másban, s e holt követ sem lakod. Már nem lellek. Oly egyedül vagyok. Egyedül, a világ-szenvedésen enyhíteni te voltál reményem, te, ki nem vagy. Sanyargató szégyen. Majd mondták: angyal jött az éjen -. Miért angyal? Nem jött, csupán az éj a falombot közönnyel végigrázva. Almában rezzent némely tanítványa. Miért angyal? Nem jött, csupán az éj. És nem volt rendkívüli ez az éjjel; az éjszakák mind így múlnak el. Alvó ebek és kövek szerteszéjjel, részvéttelen, bús magányú éjjel, mely vár, amíg a hajnal útra kel. Ki így könyörög, meg nem látogatja angyalsereg, éj nem segíti föl. A veszni vágyót minden veszni hagyja, ilyen fiút tagad meg önnön atyja és nem fogadja többé anyaöl. Ráfi János fordítása 430
