Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Marlen Schachinger: Ingeborg Bachmann - vagy pihent agyak Klagenfurtban
dött a töprengés. Ahogy a diskurzusok ösztönzők, támogatók és segítők voltak, úgy a viták a többi résztvevőivel, amelyek par hasard folytak (vagy nem), hozzásegítettek meghatározni azt, amit teszek. Mondatok, amik elhangzottak. Szavak, amelyeknek a végére jártam. És mindenek felett Inge- borg Bachmann mondata: „Az íráshoz pihent agy szükséges”, még akkor is, ha ez a gondolat a programfüzet szerint az első est témája kellett volna, hogy legyen, és soha nem valósult meg, hanem az előadás inkább szólt a farkasok harapásgátlásáról a náluk gyengébbekkel szemben, az emberi köldökről mint sebről. Nem csodálkozom rajta, hogy pont ez a két részlet maradt meg az emlékezetemben. Pályaválasztásunk saját elhatározásunk. Nem vagyok benne biztos, hogy - számomra - esetenként egy választás volt. A szerzők mindig magukkal hordják a nyelv munkaeszközét. Ahogy a csiga a házát. Ez egy saját világ-létezést eredményez, a megfigyelés pozícióján keresztül formálódva. Véleményem szerint emiatt nincs egyetlen komolyan vehető válasz sem a kezdetek felől. Éjjeli beszélgetés a szerzővel, és egy téma, amely mindig visszatér: a félelem. Egyetlen általam ismert kolléga sem foglalta ilyen nyíltan szavakba, mint ő. A félelem elkísér bennünket, és néha-néha tarkón ragad minket, nem sikerül leráznunk, teljes súlyával ránk telepedik és a földre nyom; a félelem, hogy nem sikerül, és a mi-lesz-utána kérdése. Jön, amikor a legkevésbé számítok rá, és beleakaszkodik a húsomba. Egy ismerősömnek elmeséltem: Maxim Biller a kortárs irodalomról azt mondta, olyan érzéki, mint a kiéli várostérkép. Az ismerősöm bólintott és azt válaszolta, akkor nagyon érzéki kell, hogy legyen. Azonnal elhatároztam, hogy szerzek egy térképet Kiéiről. Amit Klagenfurtból napszúrás, teli gyomor, számos új ismeretség mellett Bécsbe magammal hoztam, a gondolkodóba-esés volt. Egy hogy-is-látom-én- a-dolgokat? A munkámat. A kollégákat. A kritikusokat. És el tudnám-e magamnak valaha is képzelni, ott az ORF-színházban ülök, olvasok és hallom, mit mondanak rólam; nélkülem. „Az íráshoz pihent agy szükséges”, és az enyém a legritkább esetben az. Az íráshoz szükséges. Ceruza, papír - vagy előnyös laptop; még csak nem is nyugalom, koncentráció. Az íráshoz szükséges. Igen. Sokat beszéltek róla azokban a napokban, mire van szükség, mi legyen és hogyan, gyakran hangzottak el kora reggel a fáradtság szavai. Néha azt gondoltam: mit értesz te a fáradtsághoz, ha egy ötórás éjszakáról van szó, egyidejűleg pedig mérhetetlenül magabiztosnak éreztem magam. Mindenki saját aggálynyomokat követ, és mit is tudok én efelől. Egy további tényező a félelem. Ha szerző és egyidejűleg anya vagy, sokszor kétségekbe ütközöl. A bizonyítás terhe rád nehezül. És a tudat, hogy ez mindenkire érvényes, nem enyhíti a fájdalmasságot. Az íráshoz pihent agy szükséges. A szövegjavításhoz feltétlenül. Le Grand Júlia fordítása 409
