Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 5. szám - Josef Winkler: Holttest, ami a családját figyeli
Cinema Paradiso Bielben fényes nappal a moziba rohantam, megnéztem a La vita é bella című filmet eredeti olasz változatban. Megint csak nem tudtam megállni, hogy ne bőgjek, olyan sokáig és olyan hangosan, míg taknyom-nyálam összefolyt, mire a mögöttem ülő' nő, aki az előadás alatt állandóan olasz dialektusban fecsegett, felidegesítette magát, és Bambinohnak nevezett. Mikor a filmnek vége lett, kifelé menet odavágtam neki egy mondatot római tájszólással, gyakran hallottam ezt a Piazza Vittorio Emanuele-n Rómában, mikor megint eló'reto- lakodott valaki az ó'szi- és sárgabarackos standoknál: Li mortacci tua! - Az átkozott halottaid! Csak a moziban sírok, majdnem minden film alatt, amit megnézek a moziban, sírok. A belépődíj a könnyek völgyébe egy egyszerű mozijegy, itthon és külföldön, Párizsban, Berlinben, Bécsben vagy az indiai Varanasiban; még gyerekfilmek alatt is összeroppanok. Egyébként moziba nem megyek, moziba futok, mindig. Bánatosan, idegesen, rosszkedvűen, szívdobogva csapom fel a napilapot a moziról szóló oldalnál. Nem viselem el, ha a moziteremben, egy más, egy számomra ismeretlen mozilátogató ül mellettem, mindig odébbhúzódom, és óvakodom a teli mozitermektól. Csak akkor lépek be a terembe, amikor a reklámnak vége, amikor sötét van, amikor tapogatóznom kell, engem nem lát senki, és nem ismerek fel senkit, és legszívesebben megöletném és elföldeltet- ném magam a mozivászon mögött. Lila borókabogyók a savanyú káposztában A paraszti szülőházamban nem terheltek minket népzenével, még vasárnaponként sem. Apánknak nem fűzó'dött érdeke ahhoz, hogy népzenét hallgassunk a rádióban, a melankolikus, csendes anyánknak sem, apánk még a falu búcsújakor sem ment el a vendéglőbe, hogy meghallgassa a könnyed, mámoros, alpesi fiúk nyávogó harmonika-előadását. Minden délben a Rosemarie Isopp Autósok úton című adást hallgattuk, ezen kívül semmit. Csak évekkel később vittük mi, testvérek szombat este, miután megfürödtünk a fakádban, a rádiót a konyhából a szobába, és a slágerparádét hallgattuk, a Beatlest, a Rolling Stonst, Bob Dylant és Leonard Cohent. Apai nagyanyánk a vasárnapi kívánságműsort hallgatta, főként a születésnapjain, mert remélte, hogy valaki majd születésnapi jókívánságokat küld neki a rádión keresztül. Mindany- nyian félig tátott szájjal és visszatartott lélegzettel figyeltük a kis táskarádiót egészen addig, míg a bemondó a nevet is felolvasta: a fia üzent neki — az, aki a feleségével Klagenfurtban az Új téri Rabitsch Cukrászda tulajdonosa -: Theresia Winklernek, született Jesenitschnignek, Paternion mellé Kamering- be, „minden elképzelhető' jót, elégedettséget és főleg jó egészséget kívánunk még sok évig az idős ünnepeltünknek”. Mindannyian felszabadultan nevettünk, mikor meghallottuk a dalt, amit a nagymamánknak szántak: Kedvencem a savanyú káposzta, és a Polka, és a menyasszonyom, a Drága, éppolyan, mint én, kedvence a savanyú káposzta és a Polka... 405
