Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Christiane Janach: Tánc majomálarccal és varjúval

sárlózene zajába. A sokaságban már nem láthattam. Egyszer az almáim az emberek lábai között egészen a közelébe gurultak, és míg a földön négykézláb mászkáltam, láttam, hogy fekete ortopéd cipőt hord, ami patkóra emlékeztetett. Rám mosolygott. Megpróbáltam az álarcom alatt visszamosolyogni, és elfelejtettem, hogy nem láthat. Előtte a földön, egy dobozban, öt cent feküdt.

Késő délelőtt hagytam fel próbálkozásaimmal. Kezem közben kékre fagyott, semmi értelme sem volt folytatni. Visszahelyeztem almáimat a papírzacskómba, és éppen fel akartam emelni a zacskót, amikor éreztem, hogy könnyű lett. Az üres zacskót tartottam a kezemben, a nedvesség miatt az alja kiszakadt. Az összes almám az emberek lábai közé gurult. Zacskóm maradványát a papírkosárba dobtam, felemeltem a két mézeskalács karikámat, fogtam a kalapomat, és azon gondolkoztam, most mit tegyek. Párat a közelemben lévő almákból a kapucnis kabátom zsebébe tettem. Azután átmentem a sétálóutca másik felére, és a szitárjátékosnak egy kék mézeskalács karikát és két almát ajándékoztam. Rám mosolygott, anélkül hogy a játékát félbeszakította volna. Leguggoltam mellé, kicsit feltoltam a majomálarcomat, és rágyújtottam egy cigarettára. A bevásárlózenén keresztül hallatszott az idegen zengésű dal. Amikor cigarettám véget ért, megint arcom elé toltam a majomálarcom, és figyeltem az elmenő embereket. Mindenki sietett. Most, hogy volt időm, és nem kellett pénzszerzéssel foglalkoznom, míg a szitárjátékos a sivatagról, ami a szemem előtt kezdett el terjeszkedni, énekelt, ismét éreztem a nedvesség- és mocsárszagot. De lehet, hogy egy száraz sztyeppe volt, ami mögött csalhatatlanul a mocsár kábító illata ólálkodott. Láttam a sztyeppét a hegy lábánál, mögötte sivatag kezdődött. Hozzá a mind erősebb mocsárillat. A szitárjátékos dala a hangokat szemem előtt változtatta száraz fűvé a sztyeppén, amelyen szél sikamlik át. Minden mozgásban volt. Fel kellett áll- nom, hogy alaposan kinyújtózkodjam, és az álarc alatt ásítsak, míg a szitárjátékos dala széllé és sztyeppévé vált. Becsuktam a szemem. Mocsár és sztyeppe egymásba olvadni látszott. A sötétben fűszál voltam, amin a szél játszik. A szél a bölcsőmnél állt, és lágyan ringatott, míg el nem ragadott és magával nem vitt a sztyeppéken át. A saját illatomat éreztem, szőrme, föld és dió illatát. Ez volt az illatom. Valaki hideg követ tett a homlokomra. A kövön keresztül az egész, tágas földet láttam. Afrikát.

Hirtelen vad, heves ölelésben találtam magam a mocsár alján az iszappal. Bekúszott szemembe, számba, orromba, fülembe, és elzárt a világtól. En - puha, iszapos föld ásványtartalmú vizében feloldva. Bölcsőmnél a szél. Hirtelen utánam nyúlt valaki. Dögönyözött, kirántott az iszapból. Puha, szürke és sikamlós voltam. Valaki megpróbált gyengéden formálni, igazi majmot alkotni belőlem. De nem sikerült. Sem ember, sem állat nem voltam. Sem az egyik, sem a másik. Valahol közötte vagyok. A nevem Orugh.

Halló, szólt egy hang messziről hozzám, azt hiszem, ennyi elég. Egy nyíláson át a felszínre siklottam, és kinyitottam a szemem. Nagy madár hajolt fölém, megérintette a vállamat. Ki vagy, kérdeztem. A varjú, válaszolta a madár, ideje, hogy felkelj. Körülnéztem. Emberek álltak körül. A vaíjú a két karját úgy tartotta fölöttem, mintha szárnyait szeretné a napon megszárítani.

Meglepődve felültem. A szitárjátékos vigyorgott, a játékot már abbahagyta. Mellettem egy pár gólyaláb hevert. A sétálóutca kellős közepén ültem.

400