Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 5. szám - Christiane Janach: Tánc majomálarccal és varjúval

emberek sokaságán átvergődtem. Mögötte, ferdén a tetők felett, két kőoroszlán között a téli nap állt.

Nagy, almákkal és papírmaséból készült mézeskalács figurákkal díszített karácsonyfa mellett haladtam el. Egy mézeskalács emberke a mutatóujjával az égre mutatott, pontosan oda, ahol a fehér csont lebegett.

Házsaroknak támaszkodva szakállas koldus ült, fekete, poros kabátba burkolódzva, előtte a járdán egy ócska kalap, amelyben két eurós érem és egy pár cent feküdt.

Elmentem mellette. Úgy tetszett, alszik. A szemét szorosan lecsukva tartotta. Csak ha valahol pénz csörömpölését hallotta, nyitotta ki észrevétlenül keskeny résre a szemét, ami azonnal becsukódott, ha az érme nem a horpadt kalapban kötött ki.

Műanyag Mikulással díszített üzletek és egy parfüméria mellett mentem el. A parfüméria előtt két elárusító kisasszony állt, zöld jávor- vagy rénszar- vasganccsal a fejükön, amelyek minden mozdulatra ide-oda himbálóztak, és színes reklámprospektusokat osztogattak.

Több elegánsan öltözött férfi és nő haladt el mellettem, mindkét kezükben bevásárlószatyorral, teletömve mindenféle holmikkal. Egy sovány Mikulás kék kosztümben nagy aranygömbökkel telerakott kirakat előtt kék mézeskalács-karikát osztogatott.

Elindultam a bank felé. Titokban reméltem, hogy valaki talán merő vé- letlenségből, vagy mert jótevőm akart lenni, pénzt utalt át számomra. Egy levél jutott eszembe, amit múlt héten a pénzügyi igazgatóságtól kaptam, és amit úgy is lehetne értelmezni, hogy az elkövetkező napokban esetleg utófizetésre számíthatok. Fogalmam sem volt róla, miről is lehet szó, de mindenesetre elhatároztam, hogy a pénzt, amilyen gyorsan csak lehet, leemelem és eltüntetem, feltéve, ha tényleg pénzre akadnék.

A banképület előterében két nem valami boldog kinézetű fiatal nő állt, akik úgy látszik, felmelegedni jöttek be. A bank vevőszolgálati része le volt zárva. A két fiatal nőnek nem volt semmi tennivalója, az előtérben fel-alá sétáltak, engem figyeltek.

Óvatosan bedugtam a kártyámat a bankautomatába. Már éppen be akartam ütni a négyjegyű titkos kódomat, amikor megijedtem. Egyike a két nőnek szorosan mögöttem állt és átnézett a vállam felett. Kényelmetlenül éreztem magam. Ha most tényleg le tudnék emelni egy magasabb összeget, akkor én itt bent ennek a kettőnek védtelenül ki lennék szolgáltatva. A piros gomb segítségével félbeszakítottam a műveletet, kivettem a kártyámat az automatából, bedugtam a táskámba, és sürgősen elhagytam a bankot.

Kiérve mélyet lélegeztem. Egy férfi lépett be az előtérbe, ahol a két nő állt. Vártam, mi fog történni. Körülbelül öt perc múlva elhagyta a férfi a bankot, és amikor a tolóajtón át az utcára lépett, elégedettnek látszott. Tehát nem támadták meg. Mégis elhatároztam, mielőtt a banképülethez visszatérnék, egy kicsit még körbejárok a városban.

Pár közzel arrébb, egy üzletbejárat előtt, sötét napszemüveggel az orrán, fehérre sminkelt, kalapos férfi állt. A férfi egész teste nyakig átlátszó, több rétegben tekert, műanyag fóliába volt burkolva. Egyszerűen, mozdulatlanul állt ott. Mereven, mint egy kirakatbaba, mintha az összes életet elszívták volna tőle. Két ember közelebb lépett hozzá, hogy megnézzék, valódi-e. To395