Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Lászlóffy Csaba: Útonálló idő; Az orosz erdők párizsi visszfénye
Ki vagyok én tulajdonképpen? Jó zenei érzékkel és rajzkészséggel megáldott emberpalánta. A tömpe orr (egy durva fegy őr csendet kiáltva beverte), a gombszem, amelyik éjfél után a pravoszláv szentek életrajzát lapozva fantáziái - vajon ugyanazé a félénk kisfiúé, aki nem született forradalmárnak, húszéves korában mégis a száműzetésre ítéltek között találta magát... Keze acél karperecé szomszédja - egy diáklány - kezéhez volt bilincselve, aki egy óriási teáskanna forró vizet szerzett valahonnan, befőzte a teafüvet, s bögrékbe töltögetve a köhögést csillapító italt, kalácsdarabokat is osztogatott melléje a raboknak. A lány hátrahajtott fejjel kortyolgatott; nyakán lüktetett az ér. Sovány arca s az ujjaival hátrafésült, sima haj az ikonok szűzi törékenységét juttatta Remizov eszébe, s már-már boldoggá tette a tudat, hogy a véletlen erre a szörnyűséges útra terelte életét... Am azután, hogy a bilincsbe vert foglyok között megpillantotta azt a vézna gyermeket! - valósággal bűntudatot érzett, mintha mulasztáson érték volna („rosszabb vagyok a köztörvényeseknél!”), amiért oktalanul kihívta maga ellen a sorsot, ahelyett, hogy bár egy mosollyal megkísérelte volna enyhíteni mások szenvedését, ha már a törvény „márványszívét” lehetetlen megpuhítani. A serdülőkorú fiúcskának láza volt. Ordításokkal, nyöszörgéssel terhes fagyos éjszakában robogott velük a zsúfolt fogolyvonat, s Remizov feldagadt orral s könnyektől áztatott párhetes szakállal az alvók közt, mint valami tehetetlenül elomló krumpliszsákok között botorkálva, a réseken besütő holdat éppolyan serpenyőnagyságúnak látta, mint kicsi korában. A téglaépület rácsos ablakai mögül borotvált fejű köztörvényes fegyencek figyelték a politikai foglyok sétáját a zárt udvarban. Remizov most már derűsen viselte el a káromkodásokat s a gúnyos kiáltásokat: „Mi csak lopni szoktunk! A spiclik közietek vannak!” Egy kecskeszakállas halottat vittek el mellette; fejénél horpadt papi süveg, mint shakespeare-i kellék, bohócsapkának tűnt. „Érdekes, hogy a halál nem ijeszt - ámuldozott magán Remizov. - Milyen nyugodt az eltávozok arca.” A hajnali liturgia képzelt édes dallamát váratlan hersegés zavarta meg: egyik fogházőr virslit ropogtatott. Remizov úgy érezte, hogy képtelen végigszenvedni a sárga lapátfogak őrlését, ösztönszerűen két csupasz vállához kapott, mintha az ő enyhén petyhüdt húsából fogyasztottak volna. „Disznók elébe vetettek, hogy felfaljanak” - jutott eszébe valahonnan egy idézet. A herceg létezett-e valójában, vagy csak kitalálta? Sötétedés után, mikor a foglyok elcsendesültek a priccseken, a priccsek között s alatt (fény híján tetvészéssel sem igen lehetett agyonütni az időt), mikor már az álom fogságába jutottak vonítása elviselhetetlenebbnek tűnt az ürülékes csöbör bűzénél, Remizov másodmagával kilopakodott a folyosóra. 337
