Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.
kulásáért folytatott harc győzelme után íródik, akkor valószínűleg nem ez az utolsó strófa - az adószedők és a postás munkáját megkönnyítendő: ,jEz a fold itt Gál Istváné, / négy fiáé és a kislányáé: / három éve kérték-kapták. / Éljen a magyar szabadság!” A kollektív gazdálkodás beindulás után már ilyen lendülettel írja át a múltat a jelen egy „szatmári útinaplóban” a városi költő tollával: „Tyukodi pajtás! Fordul a világ, / a lápba ragadó szekerek / helyett traktorok rengenek, / Tyukodi pajtás, hej Kuczug Balázs! / Huszonegy géppel szervezi / az ősi kurucok fészkeit / a gépállomás.” A történelem, és a múltat megidéző hajdani vers egy dolgot tehet - engedi magát átírni: ,jNem ’hős vér’ pirosítja / körülöttem a földet, / vidáman és zajongva / az átképzősök jönnek.” Egy jellegzetes Petőfi-vershelyzet (a költő egyik kezében szendergő feleségének kebele, a másikban a szabadságharcok története) ekképpen újul meg az új idők új dalaként a bensőséges zsánerfestészet szép, bár egyáltalán nem ritka darabjaként. A szerző Párizsban volt kommunista emigráns, a vers megjelenése (1950) után egy évvel fog József Attila-díj at kapni, volt esélye rá, hogy a vers megjelenése előtt egy évvel (tekintettel külföldi kapcsolataira”) kötelet vagy börtönt. A vers még a központi fűtés általánossá válása előtt született: „Tél felé jár, szén ég a rostán, / pattogva dűl a friss meleg, / dunnás ágyában ujját szopja, / nyugodtan alszik a gyerek. / Zsuzsa jegyzetel, balján tartja / ráncosra húzott homlokát, / tollának egy-egy rezzentése / betölti zajjal a szobát. / Gondos anya ő, most tanulja / Sztálin elvtársnak életét... / kicsiny fiát, ha ölben tartja / a szovjetekről mond mesét.” Mindenesetre nem nélkülözhette a látványosságot a - névtelen -gyermek arca, amidőn a toll kapirgálására fólserkenve meghallja a mese első szavait. S végezetül - legyen most már elég - egy versszak egy olyan lírikustól, akinek nevét ugyan nem őrizték meg a lexikonok, de indulásakor nagy reményekre jogosított. A szakasz kivételes sűrítettségében adja vissza mindazt, amit erről a korról tudnunk érdemes: tematikát, nyelvhasználatot, „művészi” elkötelezettséget. „Tegnap beszélgettem egy szénatommal. / Ujjongó, szép és nagy lesz a világ! / A hörcsögökre, embermészárlókra / kolerát hoz, pestist és nyavalyát. / Minekünk ő is építeni fog. / Miénk a szíve. Boldog hatalom! / Hazánk szabad, szabad nép. / Zengje bennem hárfa, cimbalom!” S itt vagyunk a bibliánál és a költő erről mit sem tudva fújja, fújja lantját... Tudni - amit tudnunk érdemes? Ha érdemes emlékeznünk. Érdemes ezekre (a dolgokra, a versekre, az emberekre) emlékeznünk? Ha a tudás, ha az emlékezet megóv attól, amitől ezeket a hajdani alakokat, apáinkat, nagyapáinkat, fiainkat, unokáinkat nem tudta megmenteni. Akkor? Nem látjuk már őket, ők már nincsenek, ha még esetleg élnek is, nincsenek, mert nem is voltak igazából, ami volt, festék a papíron, betűk, bizonyos rendszerben követve egymást, ma a könyvtárak mélyén a sárga, a foszló, töredező lapok, s az idő, amit nem lehet bekeríteni szóval, csak akkor, ha történelemnek hisszük. És akkor? 269
