Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 1. szám - Vincze Ferenc: Furcsa ősz volt…

Nem ismerte meg a saját szobáját, a házat, semmit. A szüleit kereste, akik már legalább harminc éve meghaltak. Nincs rajtuk kívül senkim, mondta nekünk és nagyapámnak. Leült az egyik karosszékbe és naphosszat figyelte az utcát, ha szóltunk hozzá, sírni kezdett. Azóta nagyapám is csak sír, ha megkérdezzük, hogy vannak. Furcsa ó'sz volt, néha beszélgettünk, teljesen érdektelen dolgokról, mármint számomra érdektelen dolgokról. Hiszen ha álltam vele szemben, mindegy volt, mit mond, nem számított más, csak az, hogy itt van, velem szemben, egy karnyújtásnyira. Igen, egy karnyújtásnyira... s any- nyira is maradt mindig, egy végtelen karnyújtásnyira, amely köztünk húzódott, miközben beszélgettünk, miközben beszélt, amely megfertőzött végtelenségével, állandóságával. Az állandóság javított nagyanyám állapotán, nem sokat, de már nem sírt annyit, felismerte néha az embereket, nagyapámat. Nagyapám is ember lett, egy a világ milliói közül. Végtelen távolságra kerültek egymástól, messze, idegenek voltak egymás számára. Nagyanyám számára nagyapám mindenféleképp. Elidegenedett, egy másik világban élt, ahol már nem volt hely számunkra; csak ő maradt ott meg a szülei, egy öreg családi ház, a ládát faragó édesapa, az ezüsthajú édesanya. Más nem volt ebben a világban, csak álmomban szoktam látni, ő meg én, ketten, de még itt is megvolt a karnyújtásnyi távolság, amit nem tudtam legyőzni még az illúzióimban sem. Furcsa egy ősz volt, tele álmokkal, eltört lábakkal, zavargásokkal, hirtelen lehullt falevelekkel. S a tél túl későn jött...