Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.
kalmilag „átjárhatók”): „És járt a rokka, s font a rab. /Ujja nekünk font szabadságot, / mint mezőnek a hó alatt / fonnak a gyökerek virágot.” Egy másik versírónál (aki majd az 1956 utáni rendcsinálást nem is túl diszkréten dicsó'ítő költészeti gyűjteléket fogja szerkeszteni Tűztánc címmel, s akinek pályakezdését a legújabb irodalmi lexikon e szavakkal jellemzi: „Indulásakor a Petó'fi- örökséghez kapcsolódott: a cselekvés vágya fűtötte.”) Rákosi nem „szem a láncban” (mint egy ekkor születó', s öt évig fiókban heverő „versmondat” fogalmaz), hanem a lánc vége: ,.Rákóczi utólszor visszanézett. / Türelmetlenkedtek a lovak / És örökre messzire ragadták / Lehajtott fejű lovagjukat. / Kossuthot is pusztulásba vitte / Orsováról a lassú ladik. / Két szurony közt került a határra, /Felemelt fővel a harmadik.” (Korábban egy elbeszélő költeményből azt tudjuk meg, hogy .harmincezer csendőr rakott rá bilincset”.) A harmadik vers szerzője - a nagy munkabírású Sztálin-díjas - a győztesekkel jőve haza („Fjodor vezetett, Lénocska dalolt, / a nyárnak; a nyárnak ezer színe volt...”), az új világ első szavára vágyik mámorosán, „És akkor egy esőverte plakáton / az 0 nevét láttam meg...” A név mint szó, a szó mint valóság, mint tett, mint maga az új világ. „Ez volt a szó.” S lehetne folytatni a sort, lehetne idézni a kimeríthetetlenül gazdag tematikából. Rákosi istenítése és - a szó hatalma! - istenülése komoly teológiai problémát jelentett a kor líraideológiája számára. Ki is, mi is akkor Sztálin (magyar versből tudjuk, hogy pl. „a világ kovácsa”)? Talán érdemes ideiktatni egykét sort a Nyugat — már említett - hajdani segédszerkesztőjének Sztálin figyel s beszél című poémájából, melynek hevületét egyes kortársak azzal indokolták, hogy - „Oszkár tudja, de nem mondja”? - feledtetni óhajtotta azt a borús tényt, hogy több évtizedig Babits közvetlen közelében forgolódott, aki nemcsak egy reakciós elefántcsonttoronynak volt építője és lakója, hanem szegedi középiskolai tanárként nem sikerült kivívnia ama — talán ekkor még Roth Ma- tyika névre hallgató - kisfiú rokonszenvét, aki majd az MDP főtitkára lesz. A vers egy konkrét eseményhez kapcsolódik: Én sokszor láttam őt. De még soha / Nem láttam úgy, ahogyan most a fénykép / A Pártjának tizenkilencedik / Kongresszusán tükrözte drága arcát.” A szószövés prózai egyszerűségét a vers felütésében azért gondolhatjuk szándékosnak, hogy annál nagyobbat robbanjon a vers: ,.Sztálin figyel. Szempilla, te se pillogj. / Hegyek, völgyek, források, patakok / És folyamok, csatornák, óceánok, / Bányák, olajkutak s a sztratoszféra / Legfelső rétege: figyeljetek. / Füvek, cserjék, bozótok és virágok, / Falombok, erdők és sivatagok / Most csitt! Most mind Reá figyeljetek. / Szél, vihar, orkán mind figyeljetek.” Képzelhetni, hogy ha a figyelő Sztálin ilyen lelkesültséget kelt az agg kebelben, minő húrokba csap a csontos kéz, amidőn Sztálin feláll és beszélni kezd...Visszatérve a lírai közbevetés elé: ha Sztálint sikerült - Oh! irgalom atyja... Arany - .kategorizálni”, akkor mit kezdjünk a Kreml mauzóleumának ekkor még magányos lakójával, Leninnel, s az ő árnyékával? (Hogy igazán ki is ő, azt fölösleges lenne részletezni, elégedjünk meg egyik fegyvertársának szavaival, aki nem sokkal meggyilkolása előtt ezt a kijelentést teszi a pártkongresszus küldöttei előtt: „Ki kell jelentenem, hogy Sztálin tényleg tökéletes.”) A sztálinizmus monolitikus rendszere nagyon ügyelt a hierarchiára, még akkor is, ha a rendszer lényegében „kétosztatú” volt: vezér és tömeg. De hát három vezér volt... Szentségük vitathatatlan, ám mégsem lehetett őket olyasféle szentháromságba szervezni, mint amire az 259
