Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

ból kivágatta ezt a dolgozatot.) így indít: „Költőink alkotókedvét alig-alig serkentik már az egyéni életnek a közösségi érdekektől elszigetelt mozzanatai, a magányba búvó dekadencia álfinom élményei, ritka jelenség a valóság eleven összefüggéseiből kimetszett üres szépségű tájrajz is, még ritkábbak azok a formalista mutatványok, amelyekben a költő - eszmei mondanivaló híján - a vers zenei elemeit teszi meg műve ’voltaképpeni tartalmának’.”

Ez a kor persze a verset publikáló tömegek mellett Weöres, Illyés, Szabó Lőrinc, Sinka, Pilinszky stb. kora is, bár rájuk nem vonatkoznak a tudós szerző passzusai: „A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Rákosi Mátyás alakja. A költői ihletnek Rákosi elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban.” Stb., stb. Minő érzelmek, hitek, lírai megfontolások ihletik a Rákosi-verseket? A bizalom, a szeretet, az, hogy ő a tanítómester, a bátorító erő a fasizmus idején, ő a néppel egy vezér, maga a jövő („Reménysége volt ő a magnak / Hogy majd belőle búza nő...” újul meg az ősi termékenység mítosz), a neve mágikus („Lélekzetüket visszafojtva / nézik a szép szál jegenyék / Erzsi nénit, amint a porba / rajzolja Rákosi nevét... Elsodorhatja szél és zápor / Erzsi néni ujja nyomát, de a délceg jegenyetábor / azt a nevet zúgja tovább!”), a vasakarat, arcának gyöngéd mosolya, a humanitás a demokratizmus, az apaság (ám nem - mint szakértőnk megjegyzi- a „műköltészeti” Árpád, hanem a népi Kossuth éled benne újra), a közvetlensége, hogy mindenről és mindenkiről mindent tud... 0 az új időszámítás kezdete, az idő teljessége: „Egy ezredév alkotta őt, / Szívét, szavát / Petőfi, Kossuth adta át, / hogy így folytassa önmagát.” A kollektív tudat meghatározó eleme- ezért születik róla „népdal”: „Hej, ha galamb lennék, / Tóban megfürödnék, / Hajnali órában / Vígan szárnyra kelnék, / Rákosi elvtárshoz / Köszönteni mennék...”. (S ezen a ponton emez értekezés szerzőjének a megidézett kor szellemében önkritikát kell gyakorolnia. A Mozgó Világ 1980. 6. számában egy verselemzést közölt erről a három évtizede először „népdalként” publikált versről, mint olyasféle sajátlagos népdalról, amelyet nem évszázadok csiszoltak remekművé... A versezetnek - nem túl nagy meglepetés - kiderült, hogy van szerzője, akit szerény sorszámmal ugyan, de számon tart az irodalmi lexikon is, mint Kodály-monográfust... Persze ha filológiailag körültekintőbb a szerző, sorok írója, akkor sem kerülhette volna el a Szabad Nép-utód Népszabadság feljelentés értékű glosszáját egy olyan kommunista zsurnáletikus tollából, aki ma is meg-megörvendezteti hű olvasóit a nevezett lapban közölt dolgozataival.)

Az Ethnographia 1952. évfolyamában egy ilyen című értekezés olvasható: „Rákosi Mátyás elvtárs 60. születésnapja: az új magyar díszítőművészet fejlődésének hatalmas forrása”, s ennek párdarabja az irodalmi életben máig számon tartott Rákosi emlékkönyv, amelyben mindenki benne van, akit a részvételre fölszólítottak, két ügyes kivétellel. Füst Milán egy friss Shakespeare- fordítást próbált benyújtani, „mi mással tiszteleghetnék méltóbban, mint Vilmossal, a drágával?”, fogalmazott talán, és Vas István, aki azzal hárította el az invitálást, hogy mint a kötet szerkesztője, nem akarja elvenni a helyet mások elől. így azután elénk varázsolódott a vezér - meglepő leleménnyel - pl. úgy, mint rokkáján fonó rab (öregasszonyi árnyalak, implicite? tudjuk, az ég dimenzióiban a lakók nemi princípiumai esetlegesek, felcserélhetők, sőt al258