Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... II.

csecsemő virágszirom-ujja, Iljics keze”, amely majd átnyúlik időkön-tereken: „Nőtt az a kéz, ahogy nőtt az osztály. / Tudhatod, ha csomókat bogoztál, / Elfáradtál s kezedre fonódott - / Lenin keze volt, aki feloldott. „Aki” - oldás és kötés. Egy elbeszélő költeményből való a méretek meglepő, bár lendületes társítása: „Öt hosszú év. Nem mérhetjük arasszal.” Az Állami Áruházról zengő óda (Felütése: ;íJut már nekünk is / cipőre, ruhára!” - üzenete: „itt olyanok / vesznek, / vásárolnak, / akik átrágták / a polgári nyomort!”) önkéntelenül olyan mélységekbe hatol, ahova a cenzor talán nem is merte követni a költőt (akiből - neve alapján feltételezhetjük -, hogy később kulturális főhivatalnok lett). A konfekció osztályon vagyunk: „Ruha-erdők közt / eltévedt a vágyad. /- Saját ruhád / még sűrűben lapul. / Rádtekint a lány, / végigméri hosszad / s eltévedt vágyad / lám, - a pultra hull.” Ebben a képzetkörben maradva nem lepődhetünk meg a verset záró Petőfire utaló sajátos képen: „Erek, / patakok vagyunk mi / a népből / s jönnek nyomunkban széles tengerek!” Igen, a tenger amint jön, jön hiszen fóltámadott... S mindez kozmikus méretűvé emeli azt az egyszerű, de talán nem csak egy jelentésű észleletet is, hogy a vásárlók „Nem fitymálnak!”

Irodalom és népélet minden korábbinál szorosabb összefonódására utal a kor nagy és közkeletű költészeti divatja, a csasztuska. Ez az orosz népköltészeti forma hozzánk már „agitka” formában érkezik, s ha nem is tudunk mozgalmi „szinten” olyasféle csasztuska-brigádokról, mint amilyenek a Szovjetunióban járták a gyárakat és a kolhozokat, a műfaj erős jelenlétének emlékét az írásbeliség is fenntartotta. Az 1952-ben megjelent „Műsoranyag az országfásítási mozgalom népszerűsítésére”, a ,Rezünk nyomán erdők nőnek” című, a haladó szovjet példák mellett itthoniakat is közöl. Az „Úttörők serkentik a hanyag tszcs-t” pl. már első strófájában megüti a kedélyes, de számonkérő hangot: ,Megérkeztünk, elvtársak! / mutassátok a fákat! / De kopár a falutok: / Tán egész nap alusztok?” Egy másik versben (A tanács figyelmeztetése a fásítás megkezdésére) felbukkanó természeti kép az orosz példa iránti elkötelezettségre is utal diszkréten: Re legyen a tanács lusta, / ne a medvét utánozza, / félre alvás és ásítás, / kezdődjék meg a fásítás!” Az ikes ige szabatos ragozása szépen kiemeli az ásítás-fásítás rímpárt, ahogy biztató távlatokkal kecsegtet - az egészséges kivagyiság mellett - ez a hujjogató: „Holnap dől el, ki a legény, / ki dug annyit földbe, mint én.” A régi kalendáriumok népnevelő bája megnyerőén szegődik szolgálatába - egy korhoz illő képzavart mímelve- a korszerű, tehát a kollektivitás és a szovjet példa jegyében formálódó agrárvertikumnak: Megunta a Riska a sok száraz csutkát, / Erzsiké kezéből kirúgta a rocskát, / Répa - s lucernától de sok tejet adna, / (Április elején vesse a jó gazda!)” A,gazda” itt természetesen metafora (egyben egyik Sztálin közismert definíciója), nyilván a szövetkezetei jelenti a „csutkával” perszoni- fikált múlttal szemben. S mi van most? Egyik Sztálin-díjasunk, aki pár év múlva (az emigrációban) élharcosa lesz annak az ideológiai iránynak, amely 1956-ot a reformkommunisták által vezetett eseményként igyekezett meghatározni (irányt mutatva ezzel a későbbi — a forradalmat első zavarodottságukban vérbe fojtó - MSZMP-ből az M betűt elhagyó utódaiknak, akik majd - ahogy ők mondják - a „rendszerváltásról” próbálják elhitetni ugyanezt) egy markáns költői fordulattal így állítja elénk az új magyar vidék új fiataljait: „ők már magasra tartják / a dolgozó parasztság éles kardját / a szövet255