Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók
renyúlok emlékezetemben és megindultan segítségül hívom annak a szemper- cenetnek a »szoftverjét«, amelyet egy régi Mikes-gyűlde alkalmával éltem át, azon a délelőttön, amelyen felolvastam Istenhozzád Emigráció* című tanulmányomat. Tudok mindenről, emlékszem mindenre. A hajnalba nyúló irodalmi estekre (mert kevesen tartották magukat ahhoz a rádiós aranyszabályhoz, hogy tíz sor: egy perc). A búcsúzóul rendezett vigalmi éjszakákra, amikor ki pityóko- san, ki gunyoros kedvében »mozgalmi dalokat« kornyikált, s a gajdolók kórusa felverte az elutazásra készülő' alvókat. Az ott szövődő szerelmekre, összehá- zasodásra/kirobbanó botrányra/válásra. Ajeles »lézengő ritter« irodalomkritikusra, aki a terembe soha nem ült be, hanem (az elmaradhatatlan gauloise-zal a szája sarkában) a levegőzni kilépőktől tudakolta, hogy ki ad elő, mit mond és benne hol-merre tart... Mindenről tudok, mindenre emlékszem. Am ezek ideigvaló foszlányok, fakulnak, el-elmaradoznak. Pedig a legendásan „spártai” szállás és elhelyezés ellenére igen-igen szerettem a Mikesre járni. Nyitottság, széles regiszter, nagy kompánia várt s mindig volt, akadt közöttünk az egyetemi diszciplinák, a hivatás, a mesterségek minden ágából valaki, a magfizikustól a rádiócsillagászig, a szociográfustól az idegkutatóig, a kultúrmérnöktől a teológusig - és a maga szakterületén egyik sem akárki. Hamar kialakult a goethei »vonzrokonság«, akadtak levelezőpartnerek, a közös érdeklődési kör személyes kapcsolatokat eredményezett. Csak épp Kronosz kereke nem áll meg: a nevek is kikopnak, egyik-másik mellé címjegyzékemben keresztet rajzolok, a múltak MiKES-memorábiliái egyre halványulnak a teleszkopikusan távolodó időben. Am annak a szempercenetnek a »szoftverjét« bármikor felhozom szürke- kérgi hombáromból, máig elevenen él. Amikor az Istenhozzád Emigráció felolvasásában odaértem, hogy angliai életkezdésem eleje-táján „egyszer, a londoni Albert Hall-ban Händel Messiását hallgattam. A terem akkora, hogy a másik végét alig látni a csillárok ragyogásában. A Halleluja alatt a hatezer főnyi tömeg - a zeneszerző iránti hódolatból - feláll, és a kórus-zenekar eget- földet reszkettető feláradását állva hallgatja végig. Elbőgtem magam.” Eddig jutottam a felolvasásban, amikor - mit is szépítsem, hallga csak, hallga. Az emlék hatása alatt eleredt a könnyem. Elbőgtem magam. Újra feláradt körülöttem a Halleluja-kórus, amint tengercsapkodásával az Albert Hall ovális páholytribünjeit veri; és (mint rutinos rádiós) már-már sajnáltam, hogy nem éltem a lehetőséggel annak idején és egy függöny mögé rejtett magnóról, gombnyomásra nem indítottam el a szalagot, hogy szavaimat nyomon kövesse a händeli Halleluja dördüldözése. Magam hallottam magnó nélkül is, hallgatóságom mit sem hallhatott belőle. Értetlenül, zavarodottan néztek hol rám, hol egymásra; bár udvariasan megvárták, amíg lélekjelenlétem visszatér és mondandóimat ott folytatom, ahol elhagytam. Előtte is, utána is, voltak emlékezetes Mikes-összefutások; de ha előttem a hollandiai Mikes Kört emlegetik, nekem mindig ez az 1976-os »lebukásom« jut eszembe. Az a szempercenet, amikor a plénum előtt nyilvánosan elbőgtem magam. * H. Gy. Rólunk szól a történet I-II-III. - Az ige igézetében, pp. 35-57. Auróra Könyvek - 1990 vagy A/i- tibarrarorum libri I II. Második kötet pp. 383. Argumentum 2001. 15
