Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 2. szám - Illés Lajos: Magyar novellák angol szemmel

ez az általa „ostobádnak nevezett helyzet náluk kialakult. Észrevételéhez hozzáfűzhetem, hogy a novella, a tárca ma már hazánkban is kiszorult vagy szinte minimálisra csökkent a napilapokban, melyek egy-két évtizeddel ezelőtt e műfajok fontos pártfogói voltak. A különböző' folyóiratainkban még igénylik és közlik a jórészt rövidebb novellákat s elbeszéléseket. C. P. Snow különösnek tartja, hogy a kisepikánk számos darabjában nem fedezhetők fel a másutt kibontakozó áramlatok, ábrázoló módszerek termékenyítő hatásai. Például a Maupassant fanyar visszafogottsága vagy a csehovi klasszikus mértéktartás, és más irányzatoknak nincs vagy alig van visszhangja. Egyes írásokban a részletek halmozódására figyel fel, amiben naturalista törekvések érvényesülnek. A gyengébb történetekből hiányzik - szerinte - az igazi professzionizmus, inkább amatőrök munkáinak látszanak, bár megjegyzi, hogy ők, angolok nagy árat fizettek a professzionizmusért. Sok „létfontosságú anyagot dobunk ki az ablakon érte. Mellesleg emiatt sokkal jobb a kevésbé modern XIX. századi novella, mint a mienk.” - állapítja meg.

A történeteknek mintegy harmad részéről kijelenti, hogy a szerzők keveset hagynak ki és kényelmesen, komótosan jáiják a maguk naturalista útjait. Ez igaz - fűzi hozzá de így „olyan dolgokat tanulhatunk meg tőlük, melyek ugyan nem az emberi helyzetekről és viszonyokról adnak hírt, hanem a mindennapok magyar életének a természetéről”. Egyébként a novellák szereplői - véleménye szerint - azokra a nyugati emberekre hasonlítanak, akik ezeket az írásokat olvassák.

Az antológia egyik vonzó ereje, hogy szociológiai tényeket s viszonyokat mutat be és tartalmaz. E megjegyzésével összefüggésben hosszasabban szól a faluról, a parasztságról, egy egész csoport novella hőseiről, akik náluk és Amerikában közép-európai értelemben ismeretlenek, mert valójában már nem léteznek. Legfeljebb az Európából kivándorolt egykori parasztok kései utódai őrzik emlékezetét. ,Angliában azonban mindez jóvátehetetlenül elveszett.” - jelenti ki. Majd így nyilatkozik: „Végeredményben az anglo-amerikaiak számára az egyes novellák paraszti háttere legalább annyira idegen, mintha Indiában történne. Angliában talán még idegenebb, mint Amerikában... Ily módon a realista képzelőerő megfeszítését kívánják tőlünk...” Az osztálykülönbségek ábrázolásáról annyit mond, hogy nem olyan merevek már, mint a Tudorok korában, de meg tudják érteni azokat, ellenkező oldalukról is.

Említésre méltónak találja, amit még megfigyelt a magyar írókról, akik közül sokan akkor látszanak a leginkább felszabadultnak, ha a társadalom perifériájával foglalkoznak. Szerinte erősebb jellembeli rokonság fűzi őket az amerikaiakhoz, mint az angolokhoz, bár ez csak felszínes benyomás...” - teszi hozzá észrevételéhez, hiszen „az angol—amerikai hősökkel ellentétben” a történetekben szereplő hősök (főként a tanult karakterek) általában nem alkoholisták... Több társadalmon kívüliekkel foglalkozó novellát elemez, köztük Déry Tibor Jókedv és buzgalomját, amiben a gyermekábrázolást Rochad Hughes: Vihar Jamaikában és William Golding Legyek ura című műveikhez hasonlítja és ezek előzményének tekinti.

Két kedvenc olvasmányát emeli még ki az antológiából. Az egyiket Karinthy Ferenc írta 1958-ban és Dukich Emil születésnapja címmel publikálta. Elárulja, hogy az írót az antológiában közölt müvéből ismerte meg. „Senki sem tartaná e történetet lélekemelőnek, de jóindulatú, szívélyes, kíméletes, szelle191