Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 2. szám - Alexa Károly: Írók..., írjatok... remekműveket... I.
baszni.” Nem menti ennek a költői állításnak tűrhetetlen nyegleségét, rossz- indulatát, bárdolatlan primitívségét az sem, ha a szerző' esetleg arra hivatkoznék, hogy a vizsgált korszak az ő szülő- és lakóhelyén, a szomszédos baráti országban 1989-ig tartott, bizonyos elfogultságot éppen nem nélkülöző vélekedések szerint. Továbbmenve a felvett szálon (vagy inkább: tovább gombolyítva, tovább sodorgatva azt), tovább a vörös vonalon, amely összeköti stb., mondhatjuk, hogy a külső ellenség kedvenc álruhája a kultúra:,„A hivatalos nyugati kultúra az imperializmusnak ügynöki szolgálatot teljesít, márpedig mi imperialista ügynökségeket országunkban nem tűrünk meg.” - jelenti ki Révai József. Az előadás öt részből kell hogy álljon, meghatározott fejezetekből, többek között olyasféle alcímek alatt, mint „Az új haza és az új ember” („Az új ember kialakulása”, „Az új magyar táj”, ,A hazájára talált ember érzései” stb.), vagy „A felszabadulás élménye” (Mottó: „A Vörös Hadsereg nyomán az élet derűje int.”). Az irodalomnak ekkor, ha bevallotta, ha nem, ,gúzsba kötve kellett táncolnia”, ahogy ezt egy betiltott reakciós szerző (Kosztolányi Dezső) mondta volt. Kollektív érzületeket kellett kifejeznie, ám szükségképpen (utasításra) egyéni, személyes művészi teljesítményként. Semmi természet, semmi szerelem, semmiféle magány, betegség, öregség, bizonytalankodás, öncélú múltidézés: tartózkodnia kellett a versírónak minden élménytől és érzelemtől, ami személyes, ám mondandóját (személyiségével) hiteles(ített) pátosznak kellett áthatnia. Milyen pl. a korszerű öregember? Milyen is ő a maga vallomásos, noha egyszerű rímtechnikájával? Milyen ő, a fiának - mind annyiunknak! - szólván? „Öregen is boldogan nevetek: / hét unokám van és a Párt tagja vagyok. / Az élet végre minden szépet megadott. / Pihenni is voltam a nyáron Füreden, / pár éve csak urak gyógyultak odalenn. / Nyugdíjamból tervkölcsönt is jegyeztem én / a Pártban s a párttitkár még meg is dicsért. / Mit is akartam még néked elmondani / - igen szobámban Lenin, Sztálin, Rákosi / s gyermekeim és unokáim képei...” E vers szerzője, meg a többiek, mindenki, aki író egy pillanatig sem feledhették az írószövetség faliújságán olvasható utasítást a Kreml nagy vezérétől: „írók! írjatok remekműveket.” (Jó néhány évvel később megkérdezték Karinthy Ferencet, hogy „És hát, mondd, írtatok remekműveket?” „Nem, de legalább tudtuk mihez tartani magunkat”.) A nagy ideológiai példakép (aki éppúgy értett mindenhez, mint a bajuszos grúz Gazda, vagy magyarhoni helytartója) A. A. Zsdánov mondja a népzene és műzene viszonyáról, de mindenféle művészeknek megszívelendően: „A népdalok mint zenei élőlények egyáltalán nem egyes zeneszerző tehetségek művei, hanem az egész nép alkotásai és egész tartalmukban távol állnak a műzenétől, következésképpen a tudatos alakutánzástól, az iskolától, a tudománytól, a modorosságtól és a visszatükröződéstől is. A népdalok meghatározott talaj virágai, amelyek önmaguktól láttak napvilágot, minden szerzői tudat nélkül...” Zsdánov nemcsak eszméivel és eszményeivel volt példakép nálunk, hanem érzékletes szóhasználatával is. Az egyesek által nagyszerűnek vélt Anna Ahmátovát úgy jeleníti meg, mint „a budoár és az imazsámoly között cikázó felbőszült úrinőt”, egy másik szerző minden további értesítés nélkül „undorító”, ,Rohadt” és „aljas”. Nálunk Révai József így beszél: ,Kezdj uk Örkény elvtársnak nemrégiben a Csillagban megjelent novellájával, a ’Lila tintával’. Ez 147
