Életünk, 2004 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 1. szám - Határ Győző: "Autentikus líra"; "Frotáttörés"; Emigránsnak születni kell; Elszólás; Szabadsághősök vagy ámokfutók
HATÁR GYŐZŐ „Autentikus líra” Autentikus líra, egyívású líra... Mikor mondhatom, hogyan merészelem azt állítani, hogy azok a versek, amelyeket nyolcvan után (a mise szavával élve) Kimenetelre írok, egyívásúak azzal a lírával, amely egyik-másik költőtársam vénájából patakzik - olyanokéból, akik nálam 20-30-40 évvel fiatalabbak és az előttem járó nemzedékhez tartoznak? Honnan veszem a bátorságot, hogy vonzrokonságot fedezzek fel köztük és köztem - a vakmerőséget, hogy észrevételeimmel ráakaszkodjam költészetükre...? Hadd ne kéijétek számon tőlem a bizonyítványomat: fájdalmas kimagyarázkodás, amilyen fájdalmas kivételek ők a maguk nemzedékében. Valamilyen hosszan tartó betegség, kvázi gyógyíthatatlan kór veszedelmesen felgyorsította élet-naptáruk lapjainak pergését és mintegy halálközeibe sodorta őket. Különleges státusba kerülnek; ,kivételezettek”, de ez olyan kivétel, amelyben nincs köszönet; a jelek szerint túlságosan szeretik/szerették őket az istenek. Halálközelbe kerültek, viszonylag fiatalon halálközeibe élnek. Tudják nagyon jól, mi következményekkel jár, hiszen a baljós diagnózis óta egyébbel sem bíbelődnek elméjükben, mint éppen e következmények hajtogatásával-terege- tésével/sorszámozásával-rendszerezésével. Egyrészt intenzíven átélik, másrészt majdszinte egyéb átélnivalójuk sincs, mert ami marad, mind ebbe torkollik. Idő előtt felfedezik az Autentikus Ént (szerencsétlenkedő kifejezés, de ha egyszer annyira elterjedt és ránktehénkedett a bénalábú heideggeri terminológia) - felfedezik énjüknek, személyiségüknek azt a koncéntrátumát, amely maszknélküli, a szerepjátszást, a játékosságot mindinkább elutasítja. Elúr- hodik rajtuk az elmúlás tematikája, olyannyira, hogy vagy kiszorít, vagy át- fest/olyanná-színez/magához-hangol minden más tematikát. Időről időre, rohamszerűen rájuk jön valami „kapkodás”: mint szalmaszálba, kapaszkodik e véglírába az életinger; és/de még ha kapálódznának is ellene, kétségbeesetten látniuk kell, hogy minden kezdő sor, minden felütés lírájuknak ebbe a deltájába szakad. Elég kíméletlen velünk az élet, nem tabutizálhatom a témát odáig, hogy már szóbahozni se lehessen: hiszen a magam esetében világos a képlet; és ha „kíméletből” mellébeszélek vagy előveszem szokvány-eufemizmusainkat, akkor gesztusértékű marad az írás és nem ragadom meg mondandóimat, mint a buldog a koncot. Most hát tudjátok: ezért érzem „egyívásúnak” magam azokkal, akik velem együtt művelik a halálközel költészetét; és ebből merítem a bátorságot, hogy időről időre elejtsek egy-egy szót az olyan költőtársak lírájáról, akiket kivált közel érzek magamhoz: innen a vonzrokonság Orbán Ot5
